Love For The First Sight

🦋Harminchetedik fejezet🦋

Chris szemszöge:

Nem tudtam aludni. Folyamatosan azon járt az agyam, mi lesz ha ő elmegy. Tudtam, hogy ez nem csak nekem nehéz hanem neki is. Szívem szerint magamhoz láncolnám és nem engedném el őt. Soha nem engedném el őt. De nem tehetem meg ezt. Akármennyire is szeretem őt el kell őt engednem. Akarom a boldogságát, akarom látni a sikerét. De szerettem volna én is a boldogságának a része lenni. De hogy lehetnék a boldogsága része több ezer kilométer távolságból? Mind nagyon jól tudjuk, hogy a hétköznapi embereket is megviseli a távolság. És nagy szónak számít ha ez nem teszi tönkre a kapcsolatukat. De a mi esetünkben ez az egész még sem tűnik ennyire egyszerűnek. Munkánkból adódóan az hogy találkozhassunk kicsi esélyt súrolgat. És mi a biztosíték, hogy ez az angyali teremtés nem találja meg másban azt a boldogságot amit még én jelentek számára? Már a gondolattól ideges vagyok, ha belegondolok hogy más öleli, vagy csókolja őt. Nem akarom. Mi lenne itt most a helyes döntés számunkra?

Teltek a hetek és a szoba sarkában álló bőrönd érzékeltette velem, hogy elindult a visszaszámlálás. Lassan eltűnik a szemem elől és lehet hogy többé nem látom őt. Ezek a napok így is nehezek voltak számunkra, egész kapcsolatunk folyamán nem veszekedtünk annyit mint a napokban. Megbeszéltük, hogy Bailey nálam marad. Eléggé összeszokott páros lettek Dodgerrel nem akarjuk hogy őket is megviselje az elválás. Hosszú és könnyes búcsút vett a szőrmókoktól. De biztos ők is érezték valami szomorú dolog történik mert szomorú tekintettel néztek Brooklynra. A reptérre vezető úton nem sokat beszéltünk. Miről is lehetne ilyenkor? Mindketten tudtuk, hogy még a neheze hátra van mindkettőnknek. Ahogy vittem a bőröndjét, figyeltem azokat a csodásan a vállára hulló tincseket, azt az apró gödröcskét az arcán amikor mosolyog, azokat az angyali szemeket amikkel mindenkit el tud varázsolni.
-Itt kell majd beszállnom!-mondta Brooklyn ahogy a beszálló irányába nézett.
-Mindened megvan?
-Remélem, igen! Többször átnéztem a táskákat! Remélem semmi se maradt le!-mondta ahogy engem nézett.
Majd megszólalt a hang ami elkezdte darabokra tépni mindkettőnk szívét.
,,A Sydneybe tartó utasainkat megkérjük kezdjék meg a beszállást."
Brooklyn könnyei elindultak és én ösztönösen nyúltam az arcához, hogy letöröljem a könnyeit.
-Minden rendben lesz kicsim!
-Kérlek, nem mondanád azt hogy maradjak...?-kérdezte ahogy a könnyei szüntelenül potyogtak.
-Kicsim...itt vagy a cél előtt! Most már nem állhatsz meg!-mondtam neki, de szívem szerint teljesítettem volna a kérését hogy magam mellett tartsam.
-Nem akarlak elhagyni!-bújt szorosan a mellkasomba.
-Meg foglak várni!-súgtam neki.
-Mi lesz ha találsz mást...?
-Nincs még egy ilyen nő az egész világon mint te!-mondtam ahogy az arcát felemeltem, hogy végre a szemembe nézzen.
-Nem hiszem hogy készen állok elbúcsúzni tőled...!-mondta és tudtam hogy ez a nehéz feladat most az én dolgom lesz.
-Vigyázz nagyon magadra kicsim!-kezdtem és a könnyei folyamatosan potyogtak.-Légy ügyes és mutasd meg nekik milyen csodálatos ember vagy! Hogy milyen egy angyali teremtés vagy! És soha se feledd hogy nagyon, de nagyon szeretlek téged! Az életem vagy Brooklyn!
-Szeretlek Chris, nagyon!-ölelt át szorosan.
-Menned kell kicsim...!
-Szeretlek!-mondta ahogy egy utolsó búcsú csókra találkoztak ajkaink.-Szeretlek!-mondta utoljára ahogy elváltak ajkaink.
-Én is szeretlek! Nagyon!-mondtam neki majd a távolság elkezdett nőni köztünk. És ő eltűnt a szemem elől. Még soha se éreztem ilyen mértékű fájdalmat. A szívemet mintha kitépte és magával vitte volna. Egy óriási űrt hagyva maga után.