Love For The First Sight

🦋Hetvenötödik fejezet🦋

Brooklyn szemszöge:

Amióta elindítottuk a válást nem láttam Christ. Valójában mindenkitől elzárkóztam. Barátok...család...senkit sem akartam közel engedni magamhoz.
Nem szerettem ha az emberek sajnálnak, inkább egyedül küzdöttem meg a harcaimat. De ezt a harcot minden kérdés nélkül elvesztettem. Bármit próbáltam, bármit tettem mindig ugyanoda jutottam. Itt ülök a parton és a gondolataim nyüzsögnek. Azt hittem sikerül picit kiűrítenem a fejem de pont az ellenkezőjét értem el. Akárhányszor behunytam a szemem az arcát láttam. A szemeket amik annyi megnyugvást hoztak számomra.
-Össze kell szedned magad Brook...!-mondtam magamnak. A telefonom a napokban sokszor csörgött. Tudtam, hogy sokan aggódnak értem...Chrisért.-Szia Matthew!-szedtem össze magam, ahogy a telefont felvettem.-Hol akarsz találkozni?-kérdeztem a telefon másik oldalán lévő személyt.-Rendben, egy negyed óra és ott vagyok!-raktam le a telefont. Egy utolsó mély lélegzet után felálltam, lesepertem a nadrágom és elindultam a megbeszélt helyre. Hosszú napra sikerekedett. Matthewwal való beszélgetés igazán jót tett a lelkemnek. Jó barát volt és nem utolsó sorban ő segít abban, hogy Sydneybe találjak lakást. Igen...úgy néz ki az életem ott folytatódik. Sötét van és sétálok haza, mégis ahogy egyedül maradtam újra Chris jár minden gondolatomba. El fog ez múlni valaha is? Ez a fájdalom? Az ajtóm elé érve egy szál rózsa hevert a küszöbömön. Mikor még pici voltam apunak volt a szokása, egy-egy rossz napomon így felvidítani. Úgy néz ki apu nagyon is jól tudta, mennyire szükségem van most erre. A nap folyamán Sebastian többször írt még, valahogy nem akarta elengedni, hogy ne találkozzunk így holnap vele lesz egy kis közös programom. Félek, hogy mellette még több emlék feltör majd bennem de az is tény, hogy remek barát volt a kezdetek óta és aggódik értem. Annak ellenére, hogy alig vártam hogy lefeküdhessek, behunyjam a szemeim és elnyomjon az álom...túl sűrűn találkoztam a férfival az álmomba aki az egész boldogságot jelentette számomra. Mint egy mosómedve olyan voltam másnap.
-Szia Brooklyn!-köszöntött Sebastian a mi kis közös kávézónkba. Sűrűn jártunk régen is ide ketten.
-Szia Seb!-öleltem meg. Tudta, mennyire szükségem volt erre az ölelésre mert több percig el se engedett. Jól esett.
-Miújság hercegnő?-törölt le egy apró könnycseppet a szememből. Vállat vontam. Valójában nem tudtam milyen állapotban vagyok. Azt se hogy egyáltalán élek, vagy csak vegetálok.-Beszéltél azóta vele?-kérdezte.
-Nem...az ügyvédnél próbált beszélni velem de nem akartam meghallgatni...! Fogalmam sincs mit hihetek el neki és mit nem...!
-Brooklyn...!-nézett rám a ,,nem mondod komolyam?"szemmel.
-Jól van...?-kérdeztem meg. Annak ellenére hogy idáig jutottunk borzasztóan aggódtam érte.
-Szerinted...?-kérdezte majd épp megcsörrent a telefonja. A szemein láttam, hogy épp az a személy hívja aki most a fő témánk.-Majd visszahívom!-fordította le a telefont.
-Vedd csak fel! Lehet valami fontos!-mondtam neki. Tudtam, hogy Chris legjobb barátja így neki is a nehéz időkben sokat segít ha beszélhet valakivel.
-Szia Chris!-vette fel a telefont.-Most nem éppen alkalmas!-jegyezte meg. Annak ellenére, hogy nem volt kihangosítva a telefon hallottam a hangját. A szívem összeszorult. Főleg mikor meghallottam hogy megtört a telefon másik végén.-Chris most épp egy találkozón vagyok, de amint végzek átmegyek rendben?-nem hallottam a választ de úgy néz ki nem csak én vívódok magamba.-Ne haragudj Brooklyn!
-Nincs...nincs jól...?-kérdeztem meg félve.
-Hogy lenne te bolond...?-sóhajtott.-Folyamatosan rólad beszél...!
-Ez...egy igazán hülye helyzet ugye?-mosolyodtam el ahogy az arcom könnyek mosták.-A francba! Nem akarok sírni!-próbáltam összeszedni magam.
-Komolyan úgy gondolod megcsalt téged? Mikor ennyire szeret?
-Nem tudom kitörölni a képet, ahogy ő ott feküdt az ágyban és....és az a nő egy szál köntösbe kinyitotta az ajtót...! Képtelen vagyok rá...!
-De ha megpróbálnál vele beszélni...!-kezdte de ott abban a pillanatban a szavába vágtam.
-Visszamegyek Sydneybe...!
-Mi?-kérdezte kicsit hangosabban.-Brooklyn...ugye most...?
-Tegnap találkoztam egy barátommal aki segít nekem házat nézni! Akármennyit gondolkoztam rajta a fejem csak nyüzsög a sok gondolattól, az éjszakáim rémesek, a nappalaimról nem beszélve...! Lehet jót fog tenni ha távol leszek tőle...! Még a jótékonysági estre elmegyek utána...visz az út amerre visz!-mosolyogtam rá.-Ez az élet rendje nem?
-Ez lenne? Komolyan így gondolod?
-Nem...!-mosolyodtam el. Annyira tudta mikor mondok igazat és mikor hazudok.
-Brooklyn az élet rendje az lenne, hogy ti kibéküljetek, aztán boldogan éljetek míg meg nem haltok! Ez az élet rendje! Erre váltok és akkor még te Sydneybe akarsz menni?
-Sokkal jobb idő van ott!
-Brooklyn!
-Mennem kell Seb...!-álltam fel.-Hálás vagyok mindenért tényleg! De ez a boldogan élünk míg meg nem halunk...nálunk ez már nem létezik! Remélem azért még a jótékonysági esten találkozunk!-öleltem meg.
-Gondold még át Brooklyn!
-Inkább bárcsak nyugton lennének a gondolataim...akkor talán már boldog lehetnék!-indultam el az utamon.
-Te is tudod mikor fognak a gondolataid lenyugodni nem?-kiabált utánam. Valójában lehet igaza van...de még képtelen vagyok rá.