Love For The First Sight

🦋Hetvenkilencedik fejezet🦋

Chris szemszöge:

Nehezen elértem, hogy Brooklyn bejöjjön velem a házba. Tudom, hogy nem nagy kedve volt hozzá, sőt a háta közepére kívánt de úgy éreztem tartozok azzal neki, hogy vigyázok rá.
-Várj segítek a kabátoddal!-siettem utána.
-Megoldom...!-jegyezte meg. Pár másodperccel később a kutyák rohanására lettem figyelmes.
-Bailey! Dodger! Ül!-kiabáltam rájuk, féltem nehogy nagyobb fájdalmat okozzanak neki.
-Drágaságaim!-guggolt le kisebb, nagyobb fájdalmak közepette. Eltorzult az arca, így gondoltam nem éppen kellemes neki ez a pozíció. De mindenképp meg akarta ölelgetni a szőrmókokat.-De hiányoztatok!-puszilgatta őket. Valahogy ahogy néztem őket, újra átéltem egy pillanat erejéig mikor még együtt voltunk.
-Itt szeretnél a kanapén pihenni, vagy segítsek a szobáig felmenni?-kérdeztem meg.
-Otthon szeretnék lenni!-nézte a padlót.
-Ez az otthonod Brooklyn...!-jegyeztem meg.
-Nem...!-állt fel ahogy az oldalát fogta. Erős ütést kaphatott az oldalára mert látszódott hogy még levegőt is néha néha nehezen vett. Valójában be kellett látnom, hogy akárhogy próbálok újra a közelébe kerülni...ő nem akar esélyt adni.
Már a második napot töltjük úgy mintha idegenek lennénk. Épp ebédet készítettem neki, mikor benyitva az ajtón megpillantottam ahogy a sebét próbálja lekezelni.
-Ne haragudj!-fordultam azonnal meg. Tiszteletben akartam tartani, hogy én már nem nézhetek úgy rá mint ezelőtt.-Hoztam ebédet!-mondtam háttal neki.
-Köszönöm...!
-Itt hagyom a szekrényen....!-raktam le a tálcát majd a kilincshez nyúltam.
-Se-segítenél nekem?-kérdezte meg.
-Miben?-fordultam felé, majd újra azonnal hátat fordítottam.-Ne haragudj...!-eszembe jutott, hogy a felsőtestét csak egy fehérnemű takarja.
-Nem érem el a hátamon a sebet...!-jegyezte meg.
-Fordulj meg!-mondtam neki, ahogy megvártam ahogy hátat fordít. Majd úgy indultam az irányába. A hátán karcolások sorozata, kisebb nagyobb az ütközés általi sérülések nyomai látszódtak.-Szólj, ha fáj!-csak bólintott. Gyengéden kentem neki be a sebeket, ahogy a szívem összeszorult ahogy a testét néztem. Mindez nem történik meg ha vigyázok rá.-Kész is! Segítsek még valahol?
-Megvagyok, köszönöm!-kapta fel a pólóját.
-Akkor...hagylak ebédelni!-indultam az ajtó felé.
-Nem...nem akarsz velem ebédelni?-hallottam a hangján a hezitálást.
-Nem lenne kellemetlen neked?-nem akartam, hogy rosszul érezze magát.
-Unalmas így a négy fal között...!-mosolyodott el.
-Szívesen!-válaszoltam egy apró mosollyal.-Le jössz vagy fel jöjjek?
-Inkább le megyek!-válaszolta.
-Rendben, segítek!-fogtam meg az előbb asztalra helyezett tálcát.
-Megyek utánad! Nem igazán tudok a lépcsőn úgy se szaladni!-mosolyodott el. Újra az az édes mosoly volt az arcán amit éveken keresztül láttam és az enyém volt.-Mindjárt jövök, segítek!-rohantam le a tálcával majd egyenest visszaindultam hozzá.-Hogy jobb? Rám támaszkodsz?
-Chris! Tudok menni!-nevette el magát.
-Tu-tudom!-mosolyodtam el.-Csak, lehet jobban fog fájni ha megerőlteted! Ha megengeded segítek!-ajánlottam fel. Ő csak egy aprót bólintott, mire a karjaimba vettem és lecipeltem a lépcsőn. Valójában nem akartam elengedni, egy életen át a karjaim között tartottam volna inkább.-Tessék, lent is vagyunk!-raktam le óvatosan.
-Köszönöm!-indult az asztal felé.
-Tejszínes csirkemellet csináltam, tudom hogy szereted!-valójában mindent tudtam róla mit szeret és mit nem így ösztönösen mindent úgy csináltam hogy jó legyen neki.
-Rég ettem már!-nézte a tányért.
-Minden rendben?-aggódtam érte.
-Persze!-szedte össze magát.-Mikor lesz a film premiered?-terelte el gyorsan a témát.
-Jövő hét szombaton!
-Az mindjárt itt van! Mary biztos nagyon izgatott!-kezdtünk ebédelni.
-Eléggé! Folyton nyúzza a családot, hogy nézzük meg a ruháját! Csodás kislány!-mosolyodtam el ahogy rágondoltam.
-Biztos remek munkát végeztél, mint mindig!
-Na és te? Mik a tervek ezután? Valami új film?-kérdeztem.
-Valójában...lehet visszavonulok....!-álcázott egy mosolyt.
-Mi?-alig akartam elhinni amit mond.
-Sydneybe lehet csak egy átlagos nő akarok lenni...átlagos élettel!-mondta ki a gondolatait.
-De hisz csodálatos színésznő vagy! Rengeteg rajongóval akik imádnak!
-Tudom, hogy sok mindenkinek okoznék csalódást de valahogy most nem érzem úgy hogy képes lennék újra kamera elé állni! Amúgyis teli vagyok most sebekkel!-nevette el magát.
-Ezek meg fognak gyógyulni!-nyugtattam.
-És ha nyoma marad?
-Akkor a világ legjobb orvosait kerítem elő akik segíteni fognak neked!-hezitálás nélkül mondtam.
-Hihetetlen vagy!-dőlt hátra a székben.-Annak ellenére, hogy nekünk nincs jövőnk továbbra is képes lennél ilyenekre miattam?
-Kérsz sütit?-álltam fel ahogy a hűtőhöz sétáltam.
-Chris!
-Van mindenféle! Csokis, dupla csokis, tripla csokis...! Végül is mind csokis!
-Chris!-szólt rám. A nagy lendület hirtelen eltűnt, a pultot néztem és tudtam a válasz amit adnék csak jobban felbosszantja.-Miért tereled a választ?
-Igazad van!-fordultam vele szembe.- Nincs jövőnk mert elbasztam! Fogalmam sincs miért tettem de rohadtul elbasztam! Hisz...azt se tudom mit miért tehettem mikor amióta csak megláttalak abban a hülye étterembe minden gondolatom te töltöd ki! Egy perc sincs hogy ne rád gondolnék! Ha tudnád hogy a szívem is most milyen hevesen ver már csak attól hogy a közeledbe lehetek! Kicsúsztál a kezeim közül....és ezt egy életen át bánni fogom! De továbbra is mindent meg fogok tenni érted, mert...mert számomra fontos vagy!
-Ebben nem is kételkedem...! De...akárhányszor kérdeztem meg, hogy  került melléd...miért volt melletted egy értelmes választ se tudtál adni! És...lehet csak elég lett volna azt mondanod, hogy ő más volt! Jó értelembe más! És én elfogadom! De semmit nem mondtál Chris!
-Miért mondtam volna ezt? Mikor alig vártam hogy újra a karjaimba tartsalak?-csak néztük egymást. Mindkettőnk szemeiben fájdalom volt. A csengő zavart meg minket. Ahogy az ajtóhoz sétáltam Mary szaladt be rajta.
-Anyuék megengedték, hogy pár órára átjöjjek hozzátok!-mondta széles mosollyal.
-Épp sütizni akartunk!-mosolygott a kislányra, teljes profizmussal rejtette el az előbbi szituáció által keletkezett érzelmeit.
-Brooklyn!-szaladt hozzá.
-Szia gyönyörűm!-ölelte magához.
-Mary vigyázz Brooklynra!
-Mondta anyu, hogy leestél a lépcsőről! Hogy lehettél ennyire ügyetlen?-Brooklyn gyorsan kapcsolt, tudta hogy a szülei nem akarták, hogy Mary megtudja hogy balesete volt így inkább mást mondtak neki.
-Látod! Csukott szemmel járok!
-Chris bácsi nem vigyázott rád?-kérdezte. A földet bámultam.
-De...Chris mindig vigyáz rám! Nincs pillanat, hogy szem elől tévesztene!-mosolygott Maryre ahogy utána egyenest rám nézett.-Hisz...én vagyok minden gondolata...igaz?
-Igen, így van!