Lángba borítottad a szívemet! (Demon Slayer)

Emlékek

Ryzu szemszög

Éhség.Hideg.Fájdalom.Szégyen.Magány.

Ha visszagondolok ezek a szavak jutnak eszembe. Kicsi voltam még, de halványan emlékszem, voltak testvéreim, szüleim. A szomszédos házak mind ugyanúgy néztek ki, és mindenhol sok gyerek volt. Mindig azt gondoltam, azok a házak hamarosan össze fognak dőlni. Gyermekként azt képzeltem, egy szál cérna tartja őket össze, ami hamarosan elszakad majd. Nem emlékszem senki arcára a házból. Sem az anyáméra, sem az apáméra, sem pedig a testvéreimre. Valahogy visszagondolván, minden sötétnek, és homályosnak tűnik. Egy napon elvittek valahova. Azt hiszem az apám volt az. Akkor fogta meg először a kezem, de szerintem csak azért, hogy ne szaladjak el. Nem tudta, hogy úgysem lett volna erőm ahhoz. Halk beszédet hallottam. Láttam, hogy két férfi beszélget fölöttem. 

Emlékszem, hogy láttam a torz arcukon, ahogy vigyorognak. Nagyon félelmetes volt. A szomorú, hogy közülük egyik az az ember volt, aki engem nemzett. Nem vittek vissza többé a cérnaszál tartotta kis kunyhóba. Egy nagy, elegáns épület lett az új otthonom. Akkor egy palotának láttam, mostmár tudom, hogy egy bordély volt. Rengeteg ember fordult meg ott. Sok nő élt ott, akiket olyan gyönyörűnek láttam, mintha hercegnők lennének. Voltak nők akik mindig mosolyogtak, nevettek, és harsányan kacagtak.És voltak olyanok, akik sokat sírtak, a szemük pedig mindig bánatos volt. Mikor férfiak jöttek oda, akkor az összes nő mosolygott.  Jómagamnak nem szabadott egy szót sem szolnom, mert ha csak meg is mukkantam, valaki rögtön helyrerakott....A férfiak másabbak voltak. Soha nem láttam olyat, akinek a szeme bánatos lett volna. Ott minden férfi mosolygott. Azok a mosolyok, viszont...azthiszem gonoszak voltak. Én legalábbis mindig undorodtam ettől. 

Az én dolgom az volt, hogy rendet tartsak. Felmossak, felseperjek, vigyek ezt azt, amit a felnőttek mondanak. Miközben takarítottam sok szoba előtt haladtam el. Halottam ott mindenféle hangot. Olyat amit nem értettem, olyan  amiből örömöt hallottam ki, és nagyon sok olyat, ami fájdalmas volt. Minden nap végighallgattam ahogy a nők zokognak, vagy nyögdécselnek, a férfiak pedig hangosan, és gonoszul nevettek, és kiabáltak. Rosszul éreztem magam. Nem is akartam tudni mi folyik az ajtók mögött. Valahol viszont rettegtem...ha felnövök, akkor nekem is be kell mennem azokba a szobákba? Ez a gondolat megrémített. A férfiakat gonosz szörnyetegeknek láttam, nem akartam kapcsolatba lépni egyikkel sem. Azzal nyugtattam magam, hogy fiatal vagyok még. Sokat kell nőnöm, hogy engem is bevigyenek abba a szobába, van még időm. Milyen naív voltam...

Egy nap épp a szokásos területen mostam fel. Bár ne lettem volna ott akkor... Akkor kezdődött minden...Éreztem, hogy nekem jön valaki, én pedig elestem. Valaki felsegített. Én összeszorított szemekkel kértem tőle bocsánatot, majd óvatosan néztem rá. Annak a magas férfinak az arcát, soha nem fogom elfelejteni. Az ő ábrázata örökké beleégett az emlékeimbe. Nem tudom leírni azt az arckifejezést amit vágott, de az biztos, hogy nekem hányingerem volt tőle.

-Gyönyörű kislány vagy...-Hajolt közel hozzám, majd a hajamba markolt.-Milyen érdekes színű a hajad. Soha nem láttam még ilyet. 

Meg sem tudtam szólalni. Mindenemben remegtem. A férfi akkor nem tett semmit. Otthagyott, én pedig megkönnyebbültem, és folytattam a takarítást. Néhány napig még viszonylagos nyugalomban éltem. Hamarosan viszont elkezdődött a rémálom. Egy nap valaki értem jött. 2 férfi és egy nő. A férfiak kísértek, a nő pedig mellettünk jött. Végig sírt, és azt kántálta, " sajnálom, Ryzu"

Megállítottak egy ajtó előtt. Akkor már tudtam, az egy olyan szoba... A nő letérdelt elém. Emlékszem, hogy hullottak a könnyei. Két tenyerébe fogta az arcom, és zokogott. 

-Mondtam nekik, hogy ne tegyék..még kicsi vagy...-Suttogta a fülembe.-Ptóbáltalak megvédeni. -A nő mélyen a szemeimbe nézett. Azt hiszem fájdalmat láttam bennük. -Légy erős Ryzu.-Mondta, majd elengedett. A férfiak belöktek a szobába. Több férfi is volt ott, de én annyira rémült voltam, hogy semmire nem tudtam figyelni. Nem tudom leírni azokat az érzéseket, amik akkor keringtek bennem. Nem is értettem mi fog történni. Ott volt az a férfi is.Aki néhány napja fellökött engem. Ő vigyorgott a legjobban...Kiabálást, és nevetést hallottam.  Azt kérték, hogy vegyem le a ruháimat. Nagyon féltem, mert mindenki olyan hangosan kiabált. Ha nem mozdultam a férfiak megütöttek. Így jobban tettem, ha szót fogadok. Nem igazán tettek velem semmit. Legalábbis nem éreztem semmit. Akkor csak a tekintetükkel bántottak. Borzasztóan kellemetlen érzés volt. Minden nap be kellett mennem oda, és levennem a ruháimat. Annyira megalázó, és kellemetlen volt...