Lángba borítottad a szívemet! (Demon Slayer)

Végtelen vonat part 2

Tanjiro minden erejét bevetve küzdött Enmu ellen. Rengeteget edzett az elmúlt hosszú időszakban, és most megtapasztalhatta ennek eredményét. A fiú úgy érezte sokkal könnyebben, és gyorsabban mozog. A vágások sokkal pontosabbak, és a felesleges mozdulatok száma is jóval csökkent. A teste izmosabb és sokkal rugalmasabb lett. Mostanra kezdte érezni, hogyan használja ki testének adottságait, és hogyan figyeljen jobban a gyenge pontjaira. Belül nagyon hálás volt. Mindent Ryzunak és Kyojuronak köszönhetett, így értük igyekezett a legjobbat kihozni magából. Enmu többször visszataszította őt az álmok világába, ahol egyre rémesebb és rémesebb helyzeteket kellett átélnie. A fiúnak újra és újra el kellett vágnia a saját nyakát, hogy visszajöjjön, a végére pedig már ő maga sem tudta honnan van ennyi lelki ereje ehhez. Addig hadakoztak, míg Tanjironak végül sikerült levágnia a démon fejét, legnagyobb meglepődésére viszont a démon mégsem pusztult el. A teste furcsa masszává változott, mely folyamatosan változtatta az alakját. Enmu feje végül megjelent egy hosszú csápszerű nyúlványon, majd huncutul mosolygott Tanjirora.

-Magad sem érted mi történik ugye? – Kérdezte tőle derűsen. – Épp igazán jó hangulatban vagyok, így legyen, elmondom neked. Amit az előbb levágtál, az nem a fejem volt. Amíg ti békésen szunyókáltatok, a legszebb álmaitokat átélve addig én egybe olvadtam ezzel a vonattal.

Tanjiro teste egészen görcsbe rándult ennek hallatán, a szemei pedig egyenesen jojózni kezdtek.

-Ez pedig azt jelenti, hogy az a 200 utas jelenleg a nyomromban van, és bármikor bekebelezhetem őket egyszerre.

Tanjiro agyát elöntötte a düh. Haragosan rontott a démon felé, de az addigra eltűnt. A fiú biztos volt benne, hogy ezután az utasokat fogja megtámadni, és már épp visszamászott a vonat belsejébe mire Inosuke törte át a vonat tetejét. Tanjiro arcán széles mosoly terült szét, majd nagyvonalakban vázolta társának a kialakult helyzetet. Ezután mindketten visszamásztak az utastérbe, ahol addigra a feje tetejére állt minden. A kabinokat beborította a hússzerű anyag, melyből csápok nyúltak fenyegetően a mit sem tudó utasok felé, hogy bekebelezhessék őket. Tanjiro kezdett kétségbe esni. Csak ő Inosuke és Nezuko voltak ébren, Zenitsu és Kyojuro még mindig aludtak. Megoldhatatlan helyzetnek tűnt, főleg így hogy egyedül kellett gondolkodnia rajta.

-Nezuko! Ne ébresztgesd tovább őket! – Kiáltotta.- Az utasokat védd!

Nezuko szófogadóan ugrott arrább, majd hárman együtt igyekeztek védelmezni mindenkit.

Kyojuro álmában

Kyojuro éppen az udvarra tartott de fogalma sem volt mit is szeretett volna ott valójában. Saját maga is furcsállotta, hogy mostanában olyan feledékeny és olykor elég furcsán érzi magát. A kertben az apukája éppen zöldségeket szedett a gyerekeknek. Kyojuro valamiért hirtelen megijedt amiért ott látja őt.

-Apa gyere gyorsan vissza a házba! – Kiáltotta, közben pedig elkezdett szaladni felé. Shinjuro san hátra fordult hozzá, majd kérdőn felhúzta az egyik szemöldökét.

-Talán valami baj történt?

Kyojuro abban a pillanatban meg is torpant.

-Én nem is tudom...- Kezdett el zavartan nézelődni.- Nem tudom megmagyarázni, egyszerűen megijedtem amiért itt vagy kint ebben a nagy napsütésben. Aggódtam, hogy bajod esik.

Shinjuro san rámosolygott, majd gyöngéden megpaskolta a fejét.

-Ne butáskodj már, mi bajom lenne a napsütéstől? Mostanában sokat aggodalmaskodsz. Biztosan nagyon kimerült vagy.

-Lehet.- Sóhajtotta Kyojuro.

-Jobb lesz ha pihensz egy kicsit. Menj csak vissza a házba, az anyád és Suzuna majd készítenek neked valami finomságot, aztán játszhatsz a kicsikkel és mindjárt jobban is leszel.