Szívzűr a gimiben ✅

Fourteen

WESTON: mondd el légyszi, hogy le akarsz-e még jönni.

WESTON: mert asszem akkor haza megyek.

WESTON: ?

Hosszú percek óta meredek erre az üzenetre és már legalább vagy százszor elolvastam. Weston rám írt. Ilyen még sosem fordult elő azelőtt. Még akkor sem, amikor a bátyámtól egy hétre elvették anyáék a telefont és senki sem tudta elérni. Még akkor sem írt rám semmivel, pedig Mason a legjobb barátja.

Erre most... Itt áll az üzenet feketén-fehéren. (Vagyis kéken és fehéren) Egy valódi üzenet, amit tényleg ő írt.

Őszintén nem tudom, hogy miért, de ettől valahogy őrülten boldognak érzem magam. Ha le kéne írni ezt az érzést, olyan szavakat használnék, mint euforikus, katartikus... De lehet, hogy csak rámutatnék az arcomra, ami szinte már görcsbe áll a folyamatos vigyorgástól.

Hosszan meggondolom, hogy mit írjak vissza neki.

CHARLIE: ne menj haza! Akkor inkább a szobámban maradok.

Miután bepötyögtem az üzenetet, azonnal rányomok a küldés gombra, ami lehet, hogy kissé elhamarkodott volt, de már mindegy.

- Mekkora egy barom vagyok... - Suttogom magamban.

Egyébként nem szokásom magamban beszélni, csak napi néhányszor szoktam hangosan gondolkodni. Az pedig ugyebár teljesen normális, nem?

Zümmög egyet a telefonom, mire rögtön kikerekednek a szemeim.

WESTON: Helyes.

WESTON: Jó éjt neked!:)

Hogy mi??? Na, ne. Ezt ne. Nem fog ilyen könnyen lerázni! Egészen elképesztő. Hihetetlen. De nyilván én vagyok az idióta, hiszen olyan üzenetet írtam neki, amire nem is nagyon lehetett mit válaszolni. Még az lett volna szép, ha nem is válaszol, csak küld egy nagy like jelet. Vagy egy kicsit. Vagy még azt se, csak leláttamozza.

CHARLIE: Ennyire zavar, ha lent vagyok? Nem értem.

Szinte azonnal érkezik is a válasz:

WESTON: Igen, eléggé, de szerintem másokat is. Nyilván tudod magad is.

CHARLIE: Mit tudok???

Annyira gonosz. Gonosz. Gonosz egy lány vagyok... De mit lehet tenni?

WESTON: Ne csináld ezt... Icipici ruhában járkálsz föl és alá egy rakás fiú között. De mégis miért?

CHARLIE: ez a pizsamám.

Elgondolkodok.

CHARLIE: meg az én házam.

WESTON: :D jól van. mindegy. Játékban vagyok.

CHARLIE: de beszéljük meg. Mondd el, ha már belekezdtél.

WESTON: de most nem tudok írni.

Talán az lenne a legjobb és legokosabb, ha itt most abbahagynám ezt az egészet és lefeküdnék aludni... De a fejemben még mindig az a Britney Spears szám szól. You, you, you are. You, you, you are. Womanizer, woman-womanizer, you're a womanizer, oh womanizer, baby.

Túl hangos.

CHARLIE: akkor majd utána gyere fel.

Hát ezt már talán én sem gondoltam komolyan. Szegény én.

WESTON: megvesztél??

És ennyi. Vége. Most lett vége. Az ágy másik végébe dobom a telefont, majd a takarómba fúrom az arcom. Miért kellett ennyire túltolnom??? Annyira gáz vagyok. Igaza van Westonnak. Teljesen megvesztem. Lejárattam magam. Mégis hová tettem az okos énem? Kész. El kell költöznöm. Vagy legalábbis elbújnom egy jó időre. Most már biztos, hogy ki sem dugom többet a fejem a szobámból.