Szívzűr a gimiben ✅

Twenty-eight

CHARLIE

- Nem, anyaaa. – Húzom el anyám nevét, vagyis az anya szót. – Mondtam már, hogy nem kell értem jönnöd. Megleszek, persze. Mindjárt, persze.

Már legalább vagy két perce próbálom megnyugtatni a jó anyámat, hogy nem raboltak el, nem estem bele semmiféle gödörbe, illetve nem is fagyott rám a gipsz olyannyira, hogy soha többé ne lehessen leszedni. Ez az utóbbi eshetőség még soha eszembe sem jutott, de ha belegondolok, tényleg elég ijesztő.

- Igen, tényleg elindulok. – Mondom újra a telefonba, közben pedig a mellettem ülő és a kocsikulcsot éppen az ujjain pörgető fiúra pillantok.

Rögtön észreveszi, hogy nézem, mire rám emeli a tekintetét és elmosolyodik. Egyik kezét a combomra helyezi, ami szinte égető érzést kelt azon a helyen, ahol hozzám ér. Nem csinál semmit, csak ott tartja a kezét, de én még ettől is mindjárt elolvadok.

Így nehéz meggyőző érveket találni az anyám számára.

- Okés, rendben. Én is szeretlek. – Mondom még utoljára, aztán pedig lerakom a telefont.

Weston kíváncsian rám pillant, én meg a telefonom az ölembe ejtve, ernyedten dőlök hátra az ülésben.

- Hát nem egy könnyű eset. – Szólalok meg.

- Hát nem, de valahol érthető az aggodalma. Gondolj csak bele! Te, aki soha életedben nem futottál, futni indulsz éjjel, természetesen úgy, hogy még a kezed is gipszben van. Ez azért elég szokatlan.

Kíváncsian húzom fel a szemöldököm az okfejtésére.

- Mit mondhattam volna?

- Mondjuk, hogy egy barátnődhöz mész? – Válaszol kérdéssel a kérdésemre.

- Jó, ezt talán tényleg mondhattam volna.

Nem szívesen törődök bele abba, hogy neki van igaza.

- De nem tudhattam, hogy mit szeretnél velem megbeszélni, szóval azt sem, hogy mennyi időt fog igénybe venni! – Teszem hozzá pár pillanattal később, közben pedig eszembe jut még egy fontos gondolat. – Egyébként meg nem is beszéltünk meg semmit, még azt sem, amit amúgy meg kellett volna.

Egy pillanatra széttárja a kezét, majd vissza is helyezi a combomra. Túlságosan is tudatában vagyok az érintésének.

- Mire gondolsz?

- Kettőnkre. – Hú, de furcsa ezt így hangosan kimondani, és elég gáz, hogy ilyen értetlenül néz rám közben. – Mármint most mihez fogunk kezdeni? Úgy értem, a mindennapokban. Eltitkoljuk a világ elől vagy mi?

Félrenéz, mintha gyorsan értelmezné a szavaim, majd újra rám. A tekintetéből most végre nem a humor, hanem a megértés sugárzik.

- Hát, te mit szeretnél?

- Hékás! – Szólok rá rögtön. – Én kérdeztem előbb.

Ez talán elég gyerekesnek hangzott, de mindegy.

- Lottie, nézd, én azt szeretném, amit te. – Mondja ezt úgy, mintha amúgy ez teljesen magától értetődő lenne. – Ha úgy döntesz, akkor elmondom Mason-nek a dolgot.

Megütközve nézek rá. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy számára ez ilyen egyszerű, hogy simán elmondaná Mason-nek.

- Attól nem is félsz, hogy hogy fog reagálni?

Idegesen beletúr a hajába. Látszik, hogy nem akar erről beszélni, de mégis megteszi, mivel rákényszerítettem. Én is utálom, hogy erről kell beszélnünk, de hát... Muszáj. Ezután az este után meg pláne fogalmam sincs, mi lesz majd holnap, meg holnapután... Ez azért eléggé aggaszt.