Szívzűr a gimiben ✅

Twenty-nine

CHARLIE

Másnap valami nagyon édes érzéssel ébredek. Néhány percig az ágyban forgolódva gondolom át az egész életem, aztán az ablakhoz kúszok. Végre beigazolódott a sejtésem, hogy nem az én lelkivilágomhoz igazodik az időjárás. Odakint nagyon borongós, szeles idő van, talán esni is fog. Ennek okán kötött pulcsiba bújok és egy egyszerű farmerbe. Elvégzem a reggeli rutint, közben pedig rájövök, hogy a hajam ma a szokottnál is nagyobb szénakazal, és nem igazán segít rajta a fésülködés.

Hát... A külsőm talán igazodik az időjáráshoz. Ez is valami.

Vidáman trappolok le a lépcsőn a konyhába, hogy kivételesen egyek is valamit még iskola előtt. A hűtőben jól eldugva, egy doboz tej mögött szőlőre bukkanok, aminek hirtelen nagyon megörülök. Kicsivel később, amikor már a reggeli kevéscukros kávémat iszom, hozzá pedig a kincsként talált szőlőt csemegézem, Mason váratlanul levonul a szobájából.

- Jó reggelt, bátyó. - Köszönök neki, mire a szokásosnál is zsémbesebb ábrázattal fordul felém.

- Már akinek az. – Válaszolja.

Ajaj. Erre még a rágást is abbahagyom.

- Mi van már?

- Semmi. – Veti oda nem kevés éllel a hangjában, majd visszatrappol az emeletre.

Már-már görcsbe rándul a gyomrom, hogy mégis miről lehet szó... Máskülönben nem érdekelne, mert a bátyám eléggé nagy hangulatember, meg egy igazi tuskó is, de most megijeszt, hogy esetleg megtudhatott valamit rólam és Weston-ról.

Idegbetegen folytatom a szőlőevést.

- Minden nő elmebeteg. – Hallom meg fentről a bunkó megjegyzését, mire dühösen kapom fel a fejem.

- Seggfej!! – Ordítom vissza, de tudom, hogy ilyenkor minden hozzávágott sértésem úgy pereg le róla, mint homokszem a száraz bőrről.

Néhány perc múlva újra leszalad a lépcsőn, majd pedig bevágja az iskolatáskáját az előszoba sarkába. Szinte fújtat. Eléggé idegesít, de egyúttal meg is nyugtat, hogy nem rólam van szó, hanem valószínűleg Cindy-ről. A hűtőhöz siet, és amikor kinyitja azt, egyből kiborul belőle az a bizonyos doboz tej, és minden tiszta tej lesz, még Mason pólója is.

Próbálok egészen beleolvadni a konyhaasztalunkba, hátha nem vesz észre, de persze erre semmi esély.

- CHARLIE! – Üvölti színtiszta méreggel. – Hogy nem bírod normálisan visszarakni?

Tagadj, tagadj, tagadj!!

- Pedig úgy raktam!

- Aha, akkor most nem lenne csupa tej az egész felsőm.

Ekkor kopogás hallatszik a bejárati ajtó felől, mire nekem kismadárként kezd el verni a szívem.

- Megjött Weston. – Jelentem ki a látszat kedvéért nem túl lelkesen, és ülve is maradok, nem sietek elébe, ahogy amúgy akarnám.

Az említett fiú meg sem várja, hogy bárki ajtót nyisson neki, otthonosan jön be, a tekintetével pedig azonnal megtalál. Sötét kapucnis felsőt visel. A szeme még álmos, de jókedv ül a sarkában.

- Szép jó reggelt Parker család! – Néz át rólam a bátyámra, aki éppen most dobja le magáról a felsőjét, hogy aztán félmeztelenül, csípőre tett kézzel utálhassa tovább a világot.

- Rohadt jó a reggel, mondhatom.

Mason megjegyzése hallatán Weston kérdőn pillant rám.

- Ne nézz rám! – Vonom meg a vállam. – Fogalmam sincs, mi ütött belé.