Szívzűr a gimiben ✅

Nineteen

Kedden már számomra is elkezdődik az iskola.

Kora reggel kelek, még sötét van, amikor megmosom az arcom, felöltözök, majd pedig felteszek egy halvány sminket is. Némi kaja és fogmosás után pedig már készen is állok az indulásra. Vállamon a táskámmal letrappolok a lépcsőn, majd felhúzom a cipőm és ki is libbenek a bejárati ajtónkon. Úgy szedem a lábam a tőlünk körülbelül 10 percre lévő buszmegálló felé, ahogy csak bírom, közben pedig a nap is pirkadni kezd. A hűs levegőn fázni kezd az orrom, és a gipsz is jéghideggé válik. A felkelő nap fénye és a madarak reggeli csicsergése azonban kárpótol a kellemetlenségekért.

Egyszerre viszont egy nagyon ismerős autó fordul be az utcába, nekem meg rögvest összeszorul a gyomrom.

Weston az, és természetesen amint meglát, lelassít, majd megáll mellettem.

Én is megtorpanok.

- Hát te meg hova mész ilyen korán? – Kérdezi a lehúzott ablakon át.

A reggeli, kócos, gyűrött Weston arc most a lilás monoklival még helyesebbé válik.

- A buszhoz. –Felelem közönyösen, és már indulnék is tovább, de azonnal utánam szól:

- Hé! Várj!

Kipattan a kocsiból, majd zavartan tárja szét a kezét. Egy szürke, kapucnis pulcsiban és fekete farmerban van, én meg elgondolkozok, hogy mégis hogy lehet valaki ennyire lustán és lazán is mindig tökéletes?

Igazságtalanság.

- Mi az? – Kérdezek vissza csípőből. – Sietnem kell.

Őszintén nem számítottam rá, hogy hajnalok hajnalán az úton találom. Direkt azért akartam busszal menni ma és ezután mindig is, hogy ne kelljen egy kocsiban utaznom vele. Általában ő maga is csak fél nyolc után, vagy nagyon maximum negyed nyolc után jelenik meg nálunk. Hétfőn ezt átaludtam ugyebár, de ma semmi esetre sem akartam vele találkozni. Ez is annak a tervnek a része, hogy elfelejtsem őt.

- De hát mégis hova sietsz?

- Pomponlányos zűrzavar van. – Találom ki gyorsan. – Piper megbeszélést hívott össze a nulladik órára.

Nem lepődik meg ezen, de az arca még mindig zavartságot és csodálkozást tükröz. Még mindig olyan fáradtnak tűnik és szomorkásnak mint tegnap, ami rossz érzést kelt bennem.

Muszáj elhessegetnem ezeket az érzéseket.

- Szóval sietnem kell...

- Oké, értem, de ne vigyelek el? – Vág a szavamba, miközben egyik kezével a kocsi felé mutat.

- Dehogyis, menj csak nyugodtan nálunk! Nekem jó a busz is.

- Elviszlek. – Jelenti ki ellenkezést nem tűrő hangon, majd megkerüli a kocsit, és kinyitja az anyósülés felőli ajtót.

Micsoda udvariasság! Biztosan minden lánnyal eljátssza ezt...

Ökölbe szorul a kezem.

- Mondtam, hogy nem szükséges. – Felelem talán túlzottan erőteljesen, majd még gyorsan hozzáteszek annyit, hogy: - De köszönöm!

Teljes értetlenség ül ki az arcára, ahogy néz rám a kocsi túloldaláról.

- De hát miért? – Kérdezi végül, mire én elkapom a pillantásom.

Egy ideig a fehér tornacipőmre meredek. – Egyáltalán te miért keltél fel ilyen korán?

Nem válaszol rögtön.