Szívzűr a gimiben ✅

Forty-seven

CHARLIE

Másnap reggel szinte kihasít az álmomból a 6.30-as ébresztőm. Egyetlen drága pillanat erejéig még az édes tudatlanság tökéletes nyugalmában létezem, de aztán... A valóság kíméletlenül megtalál. Felnyögök a gondolatra, hogy ma már iskolába kell mennem és szembe kell néznem mindazzal, amit tettem és minden egyes emberrel, aki végignézte és azokkal is, akik csak hallották a sztorit. Mindegy, hogy hogy adjuk elő, ez a „ki smárolt kivel" dolog sosem hangzik jól, ebből nem tudja magát kimagyarázni az ember.

- Kész vagy már? – Ront be a szobámba a bátyám. – Korábban kell indulnunk!

Szőke haja még tiszta torzonborz és csak alsóneműt visel, amiből egyértelművé válik számomra, hogy még ő sincs kész. Egyáltalán nem.

Még mindig az ágyban fekve, kómásan pislogok fel rá.

- Szerinted?

- Akkor viszont kapkodd magad! – Figyelmeztet komoly hangon, ami általában nagyon távol áll tőle. – Mert ma busszal kell mennünk.

Úgy zuhan rám a hír, mintha legalábbis a plafon szakadt volna le.

- De hogyhogy? – Kiáltok a bátyám után, de ő már ott sincs, a szavaim csak a csukott ajtót találják.

Na, nem mintha párbeszédbe akarnék elegyedni Mason-nel a történtek után, de mégis. Szörnyen kíváncsi vagyok, hogy vajon milyen indokkal rázta le őt Weston. Vajon elmondta az igazat? Az igazat, miszerint látni sem bírja a képem? Hát ez egyenesen borzasztóan hangzik... Eddig sem volt semmi kedvem iskolába menni, de most már ez az érzés túl tesz mindenen, most már tényleg bárhova máshova szívesebben mennék. Elkap a sírás, ha arra gondolok, hogy ma Weston nélkülünk megy iskolába. DE NEM! NEM SÍRHATOK!

- A fenébe már! – Káromkodom el magam, aztán abba sem hagyom, míg fel nem rángatom az egyik farmerem, meg a többi ruhám.

Rutinosan cselekszem, gondolkodás nélkül és ez segít. Akár egy robot, úgy menetelek be a fürdőbe, hogy megfésülködjek, fogat mossak és feltegyek egy halvány sminket is. El kell rejtenem a sírástól felpüffedt szemeim. Már így is épp eléggé szánandó látványt nyújthatok, én meg nem akarom, hogy mindenki egész nap rajtam legeltesse a szemét és azt kérdezgesse, mi történt. Nagyon nem akarom.

- MASON! – Ordítom el magam a fürdőből kilépve.

Immáron viszonylag normális kinézettel (csak egy picurkát nyúzottan) és illatosan állok meg a lépcső tetején, a bátyám viszont még mindig zokni nélkül masírozik ki a szobájából.

Tátott szájjal meredek rá.

- Hogy nem bírtál még elkészülni? Te keltettél engem!

Értetlenül néz rám, majd a bal kezével meglóbál előttem egy félpár zoknit. Ösztönösen húzódok arrébb.

- Már csak a zokni van hátra. – Lóbál. Lóbál. Lóbál. – Látod?

Istenem, adj nekem türelmet! Néha tényleg úgy viselkedik, mint egy nagycsoportos óvodás.

- Siess! – Parancsolok rá, majd már rohanok is le a lépcsőn. – A busz nem fog várni ránk!

Nem fog várni ránk úgy, ahogy Weston tette mindig. És nem is ellenőrzi a visszapillantón keresztül, hogy jó kedvem van-e.

De ha a buszsofőr valamiért – talán véletlenül – mégis ellenőrizné... Hát akkor látná, hogy ma nincs.

Ma nagyon nincs jó kedvem.

×

NA, NEM MINTHA LEHETNE ENNÉL IS SANYARÚBB AZ ÉLETEM,

de a suli hangosbemondója még rá tud tenni egy lapáttal. Mondhatjuk úgyis, hogy a szarra még egy lapát szar került, és most már az egész kupac dűlöngél, és tényleg nem az van, hogy félek, hogy rám fog dőlni, hanem egyenesen TUDOM.