Szívzűr a gimiben ✅

Fifty-one

CHARLIE

Amit anyáéktól kaptam később, na, azt nem tettem zsebre. Úgy leszidtak, ahogy még soha életemben. Utoljára talán akkor láttam őket ennyire dühösnek, amikor egy karácsony alkalmával Mason lángra lobbantotta a fát a nappali közepén. Igaz, hogy a fának csak néhány ága égett meg, de attól még nagyon pipák voltak.

Az egészet súlyosbította az is, hogy a matekdogám eredményéről is előbb szereztek tudomást, mint én, az igazgató ugyanis erről is beszámolt nekik, amikor felhívta őket az elzárásommal kapcsolatban. Mondanom sem kell, még életemben nem kaptam egyest, és persze életemben nem voltam még elzáráson sem. Mintha a feje tetejére fordult volna a világ.

- Rád sem ismerek. - Ismétli meg magát anya már sokadjára, amikor valamivel később belép a szobámba. - Mintha nem is az én lányom lennél.

Na, ez azért erős, tekintve, hogy Mason már megannyi szarságot csinált életében, de persze még mindig az ő fia. Arrébb túrom a töri könyvem az ágyamon, majd kiegyenesedem ültömben.

- Mostanában valahogy minden rosszul alakul. - Jegyzem meg sóhajtva, mivel már vagy tucatnyi alkalommal kértem bocsánatot, és nem tudom, mi mást mondhatnék még.

Anya persze ezen sem hatódik meg, ahogy semmin sem. Túlságosan dühös.

- Akkor bizony nagyon el kell gondolkoznod azon, hogy mit csinálsz rosszul! - Csípőre tett kézzel áll a nyitott ajtóban, úgy magyaráz befelé. - Vannak az embernek nehezebb időszakai, de mégis... A mai produkciód alapján azt kell mondanom, hogy teljesen kifordultál önmagadból.

Inkább a világot fordította ki valaki a két sarkánál fogva akkor, amikor Weston és én először csókolóztunk.

- El fogok gondolkozni. - Ígérem meg anyának kelletlenül.

- Ajánlom is, Charlie, ajánlom is.

Még vet rám egy utolsó szigorú pillantást, majd kivonul a szobámból, és erősen becsapja az ajtót.

Figyelem, ahogy az egyébként is bizonytalan szegen lógó képkeret a falamon belerezeg a mozdulatba.

×

Egyes motivációs idézetek azt mondják, sírós éjszaka után mosolygós a reggel. Na, persze ez a gyakorlatban nem igaz. Vagy csak rám nem igaz. Szóval az este olyan mélységesen mély szomorúság jött rám, hogy tényleg álomba pityeregtem magam. Minden miatt sírtam. A kezemből kicsúszó dolgok miatt: A matekjegyem, a büntetés, a bosszú-smárolás Cindy buliján...A pofozkodás a bátyámmal ugyanezen a bulin. De legfőképp Weston miatt, mert hiába éreztem, hogy talán tényleg nem vagyok méltó hozzá, mégis mindennél jobban fájt, hogy kezdem elveszíteni őt.

Így hát, amikor köddel és esővel rám talál a reggel, nem mosolygok, ahogy az idézetek szerint kellene.

Egyáltalán nem.

Nem törődök azzal sem, hogy hogy nézek ki. A lehető legkényelmesebb ruhát választom: szürke melegítőnadrágot és egy rózsaszín pamutpulóvert. A hajamat meg sem fésülöm, csak felfogom. Nulla életkedvvel sétálok le a lépcsőn, majd állok meg az utolsó lépcsőfokon és hosszú másodpercekig az ajtóra meredek. Ezen az ajtón surrantam be akkor éjjel, amikor kiszöktem Weston-hoz. (AZ ABLAKON ÁT! LE A TETŐN! Emlékezzünk csak vissza.) Nem tudom, miért, de hirtelen újra maga alá gyűr a szomorúság, pedig... Ez csak egy istenverte ajtó.

- Lottie?

Úgy megijedek, hogy ösztönösen a szívemhez kapom a kezem.

- Jézus! - Meredek a konyhapultnál álló Weston-ra, aki már csak a jó ég tudja, hogy mióta bámul engem, ahogy bámulom az ajtót... - Te meg mit keresel itt?