Szívzűr a gimiben ✅

Fifty

CHARLIE

Weston olyan lazán és könnyedén veszi át az iskolatáskám, mintha semmi súlya nem lenne, vagy mintha teljesen természetes lenne, hogy ő viszi helyettem. De ha belegondolok... Sokszor volt már úgy, hogy ő vitte helyettem, csak akkor valahogy... Akkor valahogy nem volt ennyire jelentőségteljes, mint most.

Vagy csak nem értékeltem.

- Ne-em! - Kezdek bele dadogva. - Nem kell helyettem vinned.

Egy pillanatra meglepettnek tűnik.

- De szeretném. - Feleli a szemembe nézve.

Sötét tekintetétől elgyengülnek a lábaim.

- De hát miért?

- Mert csak. - Vágja rá egy könnyed vállvonogatás kíséretében. - Mert hazaviszlek.

Most már tényleg teljesen össze vagyok zavarodva. De tényleg. Mégis mi ez az egész? Nem is haragszik már rám?

- Öhm... - Valamiért úgy érzem, hogy a történtek után ebbe semmiképp sem szabad egyből belemennem. - Nekem teljesen jó a busz is. De komolyan!

Félredönti a fejét. Olyan érdeklődve szemlél, mintha valami csodabogár lennék.

- Oké, viszont, ha már úgyis itt állok a vállamon az iskolatáskáddal... - A földre pillant, ebből pedig látom, hogy egy kicsit ő is zavarban van, ami lényegében bármit jelenthet. - Hagy vigyelek haza, Lottie!

Olyan gyengéden hangzik ez a kérés, és olyan gyengéden ejti ki a nevemet, hogy a szívem valóságos bukfencet vet tőle. Legszívesebben magam is cigánykerekeket hánynék, sorban többet is, ha mondjuk Greta lennék, vagy ha feltett szándékom lenne összetörni magam itt a parkolóban, a betonon... Most egy kicsit olyan, mintha nem is történt volna semmi, mintha meg sem történt volna a péntek este.

Ez pedig nagyon-nagyon furcsa érzéssel tölt el.

- Hát jó... - Egyezek bele végül bizonytalanul. - Legyen. Megköszönöm, ha elviszel!

Weston erre egy bólintással reagál. (MÁR MEGINT EZ A BÓLINTÁS!) Aztán pedig megindulunk a kocsijához, ami tényleg nem messze, csak néhány méterre parkol onnan, ahol addig álltunk.

- Tényleg köszönöm, de én komolyan elmentem volna a busszal is. - Folytatom a szabadkozást már az ülésen ülve, míg ő becsatolja az övét, majd egyenesen a szemembe néz.

Pillangók repkednek a hasamban a pillantásától.

- Én meg komolyan elhiszem. - Magyarázza, és egy kicsit mintha túlságosan is kihangsúlyozná a komolyan szót. - És komolyan nem értem, mi olyan nagy ügy ebben.

Oké, most már egészen biztos, hogy engem figuráz ki vele.

- Semmi... Csak... - Szó szerint kutakodnom kell az agyamban a szavak után.

Annyi minden történt ma, illetve a napokban, hogy most már tényleg nem tudom, mit tehetek és mondhatok, hogy lehetőség szerint ne okozzak még nagyobb zűrzavart magam körül. Weston miatt kisírtam az összes vizet a szervezetemből, ő meg úgy tesz, mintha az egész veszekedésünk meg sem történt volna... Vagy ami még rosszabb: mintha sosem történt volna köztünk semmi olyan, ami nyugtalanságra adhatna okot. Mintha még mindig csak Mason húga lennék, ő meg Mason legjobb haverja, és mintha több közünk nem is lenne egymáshoz annál, hogy kedves velem, és ha úgy adódik, akkor hazafuvaroz. Hirtelen rájövök, hogy Weston mindig mindenkivel kedves. De tényleg mindig. És talán az, hogy most kedves velem, csak azt mutatja, hogy ő már rég túltette magát mindenen... Rég túltette magát rajtam.