Szívzűr a gimiben ✅

Thirty-eight

WESTON

Kikészít. Lovaglóülésben ül rajtam, én meg majd felrobbanok az édes súlyától. Csillogó szemekkel néz le rám, az arcát ragyogó tincsek keretezik. Kiszárad a torkom. Olyan, mint egy angyal.

- Szia. – Köszönök neki újra, mire szélesen elmosolyodik.

Kézfejével végigsimít az arcomon, majd lehajol, hogy megcsókoljon. Az egész tüdőmet a citrusos tusfürdőjének illata tölti be, mindenhol őt érzem.

- Szia, Weston. – Mondja szinte a számba.

Nem bírok uralkodni magamon. De őszintén szólva már annyira nem is akarok. Charlie csípőjét markolom, majd az egyik kezemet felvezetem a hátán keresztül a tarkójáig, és újra magamhoz húzom. Most ő van felül, ő irányít. Lassan csókol, ráérősen. Ízlelgetjük egymás száját. Az övé nagyon finom és olyan puha. A hajamba túr, de én is az övébe. Ó, az én kezeimet egyáltalán nem kell félteni. Közelebb húzom magamhoz a testét, szinte összepréselem magunkat. Tényleg úgy érzem, hogy megőrülök, ha nem kaphatok többet belőle. A csókunk aztán sürgetővé válik. Egyre erősebben markolom a csípőjét, egyre jobban szorítom, egyre kínzóbb, ahogy a nyelve az enyémmel játszik. Fogalmam sincs, hogy melyikünk gyorsított, talán én, talán ő, de az is lehet, hogy mindketten. Komolyan nem bírom. A kezeim utat találnak a pólóján keresztül a mellére, és tényleg, valamilyen állatias hang tör fel a torkomból.

Megszakítom a csókot, hogy beszélni tudjak.

- Nincs rajtad melltartó.

Hallom, hogy milyen reszelős is a hangom, teljesen elváltoztatta a vágy. Csak bámulom Charlie-t, ahogy aranyosan és kissé szégyenlősen elmosolyodik, majd eltávolodik és kihúzza magát ültében. A kezem az ágyra hullik. Felnyögök. Újra az ölemben érzem a teljes súlyát.

- Mert pizsiben vagyok. – Magyarázza, a figyelmem pedig a pólójára irányul, ami túlságosan nagy rá, és amin havas hegyvonulatok és fenyőfák díszelegnek.

Érzem, hogy valóságos vigyorra húzódik a szám.

- Nem panaszkodni akartam. – A pólójába kapaszkodva akarom visszahúzni magamhoz, de nem engedi. – Csak az örömömet fejeztem ki.

Egy kis ideig csak szótlanul nézünk egymásra.

- Gyere ide! – Kérem őt aztán, mire végre úgy tűnik, hogy engedelmeskedik.

Előre hajol, már majdnem elérné a számat, de aztán újra visszahúzódik. Játszik velem. Játszadozik. Pedig nekem most nagyon nincs kedvem játszadozni.

- Charlotte... - Olyan morcosan mondom ki a rendes nevét, amennyire csak ebben a helyzetben lehetséges, de nem hatja meg.

Elpöcköli a kezem a pólója szegélyéről, mire én már komolyan nem hiszem el a helyzetet. Tehetetlenül elengedem, de aztán ő maga fogja meg a pólója alját, és ... És felhúzza. És... Átveti a fején.

Kiszakad belőlem minden levegő.

- Lottie... - Úgy búgom a nevét, mint valami igét, egy varázsigét.

- Nem ezt akartad?

Cinkosan mosolyog le rám, én meg nem bírok egy értelmes mondatot sem megfogalmazni, sőt, meg sem bírok mozdulni, csak bámulni tudom. Soha életemben nem láttam még ilyen szépet. Egyszerűen csak szemmé válva bámulom őt. A tökéletesen fehér és bársonyosnak tűnő bőrét, a csupasz melleit. Komolyan, valamiért kisebbnek képzeltem, persze úgy is tökéletes lett volna, de így... Azt hiszem, teljesen el vagyok kápráztatva. Olyan tökéletes, hogy festeni sem lehetne szebbet. Komolyan.