Szívzűr a gimiben ✅

Twenty-six

CHARLIE

Hogy miii? Nem hiszem el, amit látok. Weston most komolyan találkozni akar velem? Még ma? Jézusom. Hirtelen lepereg előttem az egész életem. A szívem őrülten kalapál, szerintem mindjárt ki is ugrik a helyéről.

Erre egész egyszerűen nem mondhatok nemet. Már csak azért sem, mert biztos, hogy Weston-nak most nagy szüksége van valakire. Fura, hogy pont rám, de hát... Ki tudná őt visszautasítani ebben a helyzetben? A másik meg az, hogy én is meg akarok bizonyosodni róla, hogy tényleg jól van-e.

Egy perccel később már pötyögöm is be a választ:

CHARLIE: persze, hánykor?

Az, hogy Weston rögtön megnézi az üzenetet, jó érzéssel tölt el.

WESTON: amikor neked jó.:) Érted megyek.

CHARLIE: ugye tudod, hogy ha Mason meglátja itt a kocsid, akkor valószínűleg kiakad?

WESTON: nem hiszem, hogy az ablakból nézné az elsuhanó autókat.

CHARLIE: sosem tudhatod, őrült egy elméje van. Találkozzunk a buszmegállónál inkább, okés?

WESTON: hm, legyen.

De írj, mielőtt elindulnál!

CHARLIE: Rendben.:)

Találkozni fogok Westonnal, te jó ég!! De állj... Mégis mit mondjak a szüleimnek? Mason semmiképp sem tudhatja meg, így ők sem. Hazudnom kell valamit, de hát mégis mit? Szörnyű vagyok a hazugságokban. És rettenetesen rosszul is hazudok.

Némi hezitálás után végül futóruhába öltözök, ami igazából egy szürke testnadrágból és egy fekete futós pulcsiból áll. Ez a pulcsi még kifejezetten abból a célból lett vásárolva, hogy majd abban fogok futni... Körülbelül három éve. Fuccsba ment terv, de most jól jön. Felhúzom a sportcipőm, majd a hajam is egy laza kontyba fogom. Egy csinos és sportos lány néz vissza rám a tükörből. Tökéletes álca.

Meg is írom Weston-nak, hogy készen állok és hamarosan indulok is. Aztán pedig... Hát elindulok lefele a lépcsőn. Hallom, ahogy anyáék éppen a híreket nézik a TV-ben, apa motyog valamit, anya nevet. Beszívom, majd pedig kifújom a levegőt. Még azelőtt kell cselekednem, hogy inamba szállna minden bátorságom.

- Elmegyek futni. – Lépek le az utolsó lépcsőfokról egyszerre.

A szüleim felém kapják a fejüket. Egy ideig csak furán bámulnak, aztán apa hirtelen kacagni kezd.

- Hogy hova mész?

Eléggé hitetlenül kérdezi, amin valójában nem is csodálkozom. – Futni.

Aztán meg sem várva a válaszukat már sietnék is a bejárati ajtó felé, de apa rám szól: - Ácsi! Gyere csak vissza!

Ajaj. 

Lassacskán visszaaraszolok.

- Igen?

- Nem kéne megvárni, amíg leszedik a gipszet a kezedről? – Kérdezi apa tök jogosan.

- Óh... - Pillantok le a kezemre, mintha csak akkor venném észre. – Nem... Öhm, szóval, nem lesz valami nagy futás. Inkább csak lógok a parkban Piperrel, meg a csajokkal. Futok, amíg tudok, de ha nem megy, akkor csak nézem őket.

Legszívesebben megveregetném a vállamat, amiért ilyen hihető sztorit tudtam kitalálni a semmiből. Mondjuk azért kicsit félelmetes is. Talán mégiscsak hasonlítunk egymásra Mason-nel.