Szívzűr a gimiben ✅

Thirty-five

CHARLIE

A meccs után egy ideig még a tűzgyújtáson maradtam, hátha Weston visszatér oda, és ahogy a menzán beszéltük, találkozunk. Addig maradtam ott, amíg csak a szüleim engedték, talán még egy kicsit tovább is, de ő nem jelent meg. Végül anya visszajött értem és ellentmondást nem tűrően haza hozott. Holnap iskola van. Nincs mit tenni.

És most, jó pár órával a meccs után még mindig nem vagyok képes lenyugodni, vagy egyáltalán felfogni a történteket. Olyan összetörtnek tűnt Weston, amikor utolértem! Olyan hidegen nézett rám, mintha csak egy idegen lennék! Muszáj volt írnom neki, muszáj volt megkérdeznem, hogy jól van-e, de nem válaszolt az üzeneteimre, amiket a tűzgyújtás kezdete óta fél óránként küldtem neki. Valószínűleg jobban ki van bukva, mint korábban bármikor, ami persze nem csoda, hiszen visszatért az apja. Annyi év után egyszer csak megjelent. Ki gondolta volna?

A szobámban járkálok fel és alá, közben pedig a körmömet rágom, pedig úgy volt, hogy leszokom róla. Már lefürödtem, és kényelmes pizsamába bújtam. Az óra éjjel 11-et mutat, ami azt jelenti, hogy már túlságosan késő van bármihez is. Komolyan őrült ötletek járnak a fejemben, de egyszerűen... Egyszerűen képtelen vagyok megnyugodni addig, amíg nem tudom biztosra, hogy jól van. Az egyszer biztos, hogy több üzenetet ma már nem küldhetek neki, mert ez az üzengetés valahol 10 óra környékén nagyon-nagyon gázzá kezdett válni. Csakhogy ti is értsétek, az utolsó üzenetem ez volt:

CHARLIE: Légyszi, légyszi legalább egy matricát küldj!

Most komolyan, mégis ki ír ilyet? Mit gondoltam, amikor ezt leírtam? Teljesen megbuggyantam, ez fix. Legszívesebben kitörölném az üzenetet, de akkor a fölötte lévőket is ki kéne és az már túl sok törölt üzenet. Ez már egy szint kérem szépen. Mélységesen gáz. Ez már mélységesen gáz.

Kisandítok a szobám ajtaján, de ahogy gondoltam, a nappaliban valamelyik szülőm még mindig a TV-t nézi. Talán apa aludt el egy film közben vagy anya, de az is lehet, hogy mindketten ébren vannak. Nem surranhatok ki mellettük.

IGEN! A KISURRANÁSON GONDOLKOZOM.

Tudom, hogy teljesen megőrültem, de ez van. Talán Weston elvette az eszemet, talán eleve nem volt sok. Ez most mindegy. Látnom kell őt. Csupán két sarokra lakik innen, ha futok, akkor szinte csak pár perc lenne az egész.

Uramatyám, még futni is képes lennék érte!

De hiába a nagy elhatározás, ha nem juthatok ki a házból. A nappalin keresztül, vagyis anyáékon keresztül nem vezet út, a szüleim ugyanis elevenen megnyúznának, ha ilyenkor akarnék bárhova is megindulni. Pláne, ha egy fiúhoz! Akkor szerintem kétszer nyúznának meg, már ha ez egyáltalán lehetséges.

- A fenébe is! - Szitkozódva az ágyamra dobom magam, közben pedig majdnem beverem a fejem az ablakpárkányba.

Váratlanul felülök, ahogy egy újabb észbontó ötlet suhan át fáradt elmémen: AZ ABLAK.

Megtehetem? Kimászhatok rajta? Egyértelműen nem. Talán kitörném a nyakam is. Meghalhatok. Főleg így, gipszes kézzel szinte teljességgel kizárt, hogy egyben földet tudnék érni. Mindenesetre azért kinyitom az ablakot. A hűvös, éjjeli levegő azonnal megcsap. Senki sem poroszkál már az utcában. Békés és nyugodt minden. Az ablakon kimászva csak le kellene csúsznom a tetőn, kb. két méter, tehát kicsivel több, mint egy testnyi távolságra ér véget a tető és kezdődik a semmi. Na, viszont, ha nem a semmire akarok a tetőről esni, hanem az udvarunkon álló tölgyre, akkor akár működhet is a dolog. Kérdés: tudok-e vajon gipszben fát mászni? Hm...

Egészen biztosan meghalok. Anya meg szívrohamot fog kapni, ha meglátja az udvaron a hullámat.

Na, jó, nem gondolkodhatok tovább. Cselekednem kell. Még mielőtt inamba szállna a bátorságom, a szekrényemhez megyek és kiveszek belőle egy vastagabb kapucnis pulcsit. Hosszú, szürke melegítőt húzok fel a rövid pizsamanadrágom helyett, és belebújok az egyetlen cipőbe, amit a szobámban tárolok: a tornacipőmbe. Aztán pedig már készen is állok az indulásra.