Szívzűr a gimiben ✅

Forty-eight

CHARLIE

Amikor néhány óra múlva a város legnagyobb látványosságának, vagyis a városi tó köré épített futópályának a bitumenén állok, már az egész életemről lemondtam. Egyedül az tart még életben, - a belém erőltetett néhány korty energiaitalon kívül - hogy legalább Weston formás fenekét nézhetem nyújtás közben, ami lássuk be, tényleg nagyon formás, de ez a beteges bámulás nálam egészen szánalmas. Viszont tekintve, hogy a menzánál sem láttam, illetve a reggel nyolcas bólintása óta sehol...azért valahol érthető.

- Vigyázz, Charlie, mert egy kicsit folyik a nyálad! - Szól oda nekem Cindy, mire én mérgesen felmordulok.

Szerencsére Weston jóval előttünk nyújt és éppen beszél hozzá az egyik focista, szóval aggodalomra semmi ok, de azért engem eléggé idegesít a lányok csipkelődése. Egész nap ez ment. Hát nem hittem volna, hogy senki még csak kicsit sem fog megsajnálni a történtek után, de így lett! Ilyen elcseszett egy társadalomban élünk! Mindenki csak a „tortilla pofon kihívásról" bír beszélni, és azzal cukkolnak, mintha titokban valami veszélyes vadállat lennék, na meg persze azzal, hogy odáig vagyok Weston-ért. És senki a világon, de senki nem sajnál engem! Nyomorult egy sors.

- Diákok! - Csapja össze a kezét nem túl lelkesen Mr. Anderson, a fiúk edzője, mire mindenki felé fordul. - Engem ért a megtiszteltetés, hogy levezényeljem ezt az igen neves futóversenyt. Minden évben lefutjuk ezt a kört, tudjátok, hogy megy ez. Hagy ne kelljen felvázolnom a történelmi hátterét, mert ahhoz most őszintén nem sok kedvem van! A lényeg, hogy Theodore Roosevelt, szeretett honunk 26. elnöke, és iskolánk névadója előtt tisztelgünk ezzel a...

Itt ránéz a kezében lévő jegyzettömbre, majd megköszörüli a torkát.

- Öt körrel. - Fejezi be a mondatát, a szavaiból csöpög a gúny és az irónia. - Ami nem egy nagy teljesítmény, szóval ez még a leggyengébb láncszemeknek is menni fog.

Na, tessék! Hát ezzel az emberrel aztán ki vagyunk segítve! Látszik rajta, hogy ő is mindenhol máshol szívesebben lenne most, mint itt velünk a tónál. Komikus kék-lila egyenruhája és kackiás bajsza kicsit visszarepít a '80-as évekbe, majdnem fel is röhögök, miközben hallgatom, de aztán eszembe jut, hogy én is az egyik leggyengébb láncszem vagyok.

- Az anyja picsáját már. - Hallom meg a hátam mögül Cindy motyogó hangját, mire már tényleg kitör belőlem a nevetés.

Persze, Mr. Anderson figyelmét a mi rendbontásunk nyilván nem kerüli el.

- Valami gond van ott hátul? - Talál meg minket a szúrós szemeivel, mire én rögtön lázasan nyújtani is kezdem a lábam.

Egyébként maga a tó nagyon szép látvány. Meg is fogalmazódik bennem, hogy talán többször is vehetném a fáradtságot, hogy kijöjjek ide, jó, hát nem futni, de mondjuk olvasni vagy csak úgy gondolkozni. Minden oldalról fák veszik körül, és a levegő is kellemes így ebédidő után. Hideg van persze, de nem fagyos. És annak is van valami különös bája, hogy az egész iskola összes diákja tesiszerkóban kigyalogolt ide, hogy közösen szenvedjen. Mint valami áldozati rituálé.

- Nincs semmi. Elnézést! - Nyögi Cindy illedelmesen.

- Na, azért. - Bólint egyet a tanár, majd jelentőségteljesen meg is vakarja az állát. - Hol is tartottunk? Ja, igen. Szóval öt kör. Az indulás két blokkban fog megtörténni, így valamennyire elkerülhetőek lesznek a nagy összetömörülések.

Weston és a bátyám most összesúgnak, én meg majd meghalok a kíváncsiságtól, hogy mégis miről lehet szó... Weston bólogat, Mason magyaráz. Görcsbe rándul a gyomrom. Vajon épp megbeszélik a bulis incidenst? Vajon épp rólam van szó? És ami most még előrébb való: Őket miért nem veszi észre Mr. Anderson?