Szívzűr a gimiben ✅

Sixty-one

CHARLIE

Egy ideje már Weston lassan emelkedő és süllyedő mellkasán fekszem, hallgatom egyenletes szívdobogását. Nem tudom, pontosan mennyi idő telt el, talán csak néhány perc, mióta nem zakatol olyan őrült ritmusban, mint egy kismadár. Odakint nagy pelyhekben esik a hó, már réges-rég besötétedett, szürkeség borult a szobára és az egyetlen hang, amit hallok, a szél zúgása odakintről.

Weston átölel a karjával, hüvelykujjával pedig lassú köröket rajzol a vállamon. A pulcsimon keresztül is nagy hatással van rám az érintése. És amikor megszólal, a mellkasán át hallom érces, dörmögő hangját:

- Fogalmad sincs, milyen régóta álmodoztam már erről.

Elmosolyodom a kijelentésén. Tudom, hogy nem arra gondol, hogy most éppen rajta fekszem, nem, hanem valami másra, valamire, amit nem sokkal ezelőtt csináltam.

- Hát... - Szólalok meg, de közben jól átgondolom a szavaim. - Szívesen.

- Ne már! - Nevet fel vidáman. - Nem terveztem megköszönni, eléggé béna lett volna, de ha így akarod, hát akkor megteszem. Köszönöm, Charlotte Parker.

- Mondom, szívesen, Weston Everett.

Mindketten nevetünk, majd Weston fészkelődni kezd. Legördít magáról, majd a könyökére támaszkodik, hogy le tudjon nézni rám. Az arca épp az én arcom felett van. Csodás vonásai most boldogságot és elégedettséget sugároznak.

- Mondd el újra, amit a faháznál mondtál! - Kérlel, mire nekem a torkomba ugrik a szívem.

- Mit?

Megvillantja hófehér fogait, miközben mosolyog. - Nagyon jól tudod, mire gondolok.

Tényleg tudom, de semmiképp sem fogom elismételni, mint valami beprogramozott robot. Másrészt pedig eléggé ijesztő, ahogy a fejembe tud látni...

- Fogalmam sincs. - Hazudom, mire ő a szemét forgatja.

- Charlie... - Húzza el a nevemet, majd szabadon levő kezével az arcomhoz nyúl és összenyomja a számat, hogy olyan legyen, akár egy halnak.

Én csak megütközve nézek rá, mire ő elengedi az arcom. A keze visszahullik az ágyra.

- Ezt meg miért csináltad?

Erre csak megvonja a vállát.

- Nem tudom. - Feleli, kutató szemei szinte égetik a bőrömet. Nehéz állni a pillantását. - Mert megtehetem.

- Nem vagyok a babád. - Jelentem ki nagyon határozottan, de az ő szája még mindig ugyanolyan széles mosolyra van húzódva, mint amikor először ránéztem a nadrágja visszahúzása után...

- Nem?

Évődő hangja hallatán pillangók ébrednek a hasamban. Igyekszem semleges hangot megütni, amikor megszólalok:

- Nem.

Felhúzza a szemöldökét, mialatt ujjaival végig simít az oldalamon. Felcsúszik a pulcsim.

- Hát akkor mim vagy? - Kérdezi, miközben szabad kezével feljebb húzza a pólóm anyagát is.

Hűvös levegő éri a fedetlen bőrömet.

- Hát... - Erősen elgondolkozok a válaszon, de az ő szemei már egészen máshol járnak.

Csak a haját látom mozdulni, ahogy lejjebb csúszik és csókot lehel a hasamra. Immár mindkét kezével gyűri egyre feljebb és feljebb a felsőimet, a pulcsit és a pólót is. Egyik csókot a másik után adva a csupasz bőrömre.