Szívzűr a gimiben ✅

Twenty-four

CHARLIE

Miután becsukom magam mögött a bejárati ajtót, nagy sóhajjal dőlök neki. Úgy érzem, nem tartanak meg a lábaim. Előttem a sötét és csendes előszoba, innen látom a nappalit is, és be kell vallanom, valahogy most teljesen más színben tűnik fel előttem minden. Mintha álomvilágban járnék. Még mindig itt visszhangzik a fülemben Weston kijelentése, amit olyan nagyon határozottan, és dühösen mondott:

„Engem egyáltalán nem érdekel senki más. Érted?"

Nem annyira értem.

Esküszöm, nem tudom felfogni. Állítása szerint a meccs napján is miattam verekedtek Tylerrel, tehát most miattam éktelenkedik egy csúnya véraláfutás a szeme körül, és miattam nem lehet többé csapatkapitány a végzős gimnáziumi évében. Azt is mondta, hogy ez az egész nem helyes...

Tényleg eldobom az agyam.

Hát, ha bármire számítottam ma este, miközben a mai szettemet kiválasztottam, vagy amíg felkentem a szemfestékem, akkor az biztosan nem ez. Újabb sóhaj kíséretében megindulok fölfelé az emeletre, a lábaim ólomsúlyúak. A szobámban ledobom magamról a legtöbb ruhámat, majd átvonulok a fürdőszobába. Aztán persze ráhúzom a gipszes kezemre a nekem kikészített nejlonzacskót, hogy ne érje majd víz a zuhany alatt.

És amíg a fürdök, egyszer csak azt veszem észre, hogy folyamatosan mosolygok. Felidézem magamban a csúszdában eltöltött lopott pillanatok emlékét. Weston hangját, minden egyes szavát. És aztán, amíg belebújok a pizsimbe, majd a pihepuha ágyamba, végre megfogalmazódik bennem, hogy mit is érzek most mindezzel kapcsolatban: Kicseszettül boldog vagyok.

×

És aztán egész hétvégén boldogságmámorban úszok, kissé hitetlenül, hogy ez tényleg az én életem volna-e... Weston nem jön át, nem is ír, de tudom, hogy amit mondott, az komoly. Hogy komolyan csak én érdeklem és senki más. Annyira boldog vagyok, hogy csak erre tudok gondolni, még Peaky blinders nézés közben is csak sóhajtozva álmodozok. Annyira boldog vagyok, hogy amíg beszélnek hozzám, akkor sem tudok odafigyelni. Annyira boldog vagyok, hogy folyamatosan a péntek estét pörgetem vissza újra és újra a fejemben. Annyira boldog vagyok, hogy a szüleim néha gyanakodva jönnek be a szobámba, hogy kiderítsék titkolok-e előlük valami rájuk nézve félelmetes és aggodalomra okot adó dolgot.

×

Hétfő reggel mosolyogva ébredek, illetve azzal az édes és minden bánatot tornádóként elsöprő gondolattal, hogy ma újra láthatom Weston-t. Dudorászva mosok fogat, és fésülködök meg. Nagy gonddal választom ki a ruhám: egy spagettipántos, fekete csőtopp, és egy koptatott farmer, hozzá pedig a fehér tornacipőm. Sminkelés közben a Sixpence None The Richer -től hallgatom a Kiss me című számot, majd váratlanul még egy klasszikus balettos ugrást is elpróbálok közben, amit még egyszer a színházban láttam.

- Halihó. - Szólok bele aztán később a telefonba dallamosan, amikor Piper hív.

- Hű, de jó kedve van ma valakinek!

Sosem találnátok ki, de tényleg még mindig csak mosolyogni tudok.

- Mi újság, Piper?

- Hm, semmi, csak el akarom újságolni a legfantasztikusabb hírt, amit egész életem során valaha kaptam.

- Úristen. - Mondom kissé meghökkenve. - És mi az?

- Az igazgató úr felkért, hogy a mikulásos műsorra a pomponlányok külön számmal készüljenek, és most kapaszkodj meg... - Csicsergi vidáman. - Életem ötlete jutott eszembe! A Mean girls mikuláslányos jelenetét fogjuk újraalkotni.