Szívzűr a gimiben ✅

Thirty-six

CHARLIE

Néhány perccel később ajtócsapódás hangzik fel, majd megjelenik az udvaron az immáron teljesen felöltözött Weston. Szürke pamutpulcsiban és sötét melegítőnadrágban van, járás közben a kezét esetlenül a felsője zsebébe süllyeszti. Pár méterre áll meg tőlem, mintha csak valami félelmetes vadállat lennék, akit be kell cserkészni.

- Nem fogod rám hívni a rendőrséget ugye? – Kérdezem, mire elneveti magát.

A nevetése zene füleimnek.

- Talán inkább egy pszichiátert kéne.

Uh. Na, jó, tök jogos.

- Nem hiszem el, hogy idejöttél, csak mert nem írtam vissza! – Folytatja hitetlenül, majd megtesz még néhány lépést felém.

Nagyon fura az udvarukon találkozni vele, különös helyszín, és az se segít, hogy éjszaka van, a pulóverem alatt pedig csak a pizsamafelsőm viselem.

- Hát még én is alig hiszem el, hogy eljöttem.

- De, Lottie... Miért ?

Tudom jól, hogy most nem ugyanazt a választ akarja hallani újra, hogy csak azért, mert nem írt vissza. Ennyi erővel vagy tucatnyi évfolyamtársamnál megjelenhettem volna már az éjszaka közepén, hiszen mindig volt, aki éppen nem írt vissza valamiért.

Összébb húzom magamon a pulóverem.

- Mert aggódtam érted. – Válaszolom végül őszintén. – Ami azt illeti, nagyon aggódtam. Tudom, hogy utálod, ha aggódok érted, de...

Nem hagyja, hogy végig mondjam, egyszer csak már ott áll szorosan előttem és a két tenyere közé fogja az arcom.

Sötét szemeivel csodálkozva néz rám.

- Te megőrültél, ugye tudod?

Azért egy kicsit fáj, hogy ennyire őrültnek tart, de nem hibáztathatom érte. Aprót biccentek a fejemmel, mire a homlokát az enyémnek dönti.

Mély levegőt vesz, nekem meg még mindig őrülten kalapál a szívem.

- Meg fogsz fagyni, ha nem megyünk be most azonnal. – Jelenti ki kis idő múlva, majd határozottan kézen fog és már vezetne is el az ablaka alól.

- És az anyukáddal mi lesz? – Esek kétségbe, és hallom, ahogy beszéd közben egészen elvékonyul a hangom. – Mit szól majd, ha meglát?

- Mit szólna? Nincs is itthon.

Bizarr, de ennél megnyugtatóbb választ még soha életemben nem hallottam.

- Hát hol van?

- Dolgozik. Éjszakás.

Bakker! El is felejtettem, hogy Weston anyukája ápolónő. Hol éjszakás, hol pedig nappalos műszakban dolgozik. Régebben még viccelődtem is vele, hogy Weston akár minden második este rendezhetne egy házibulit. Nem is értem, hogy mehetett ki ennyire a fejemből.

- Óh, hát, akkor jól van. – Mondom, mire válaszul újra húzni is kezd.

Képtelen vagyok felfogni, hogy most bevisz a házukba... Persze idekint tényleg nagyon hideg van, és valóban fennáll annak a veszélye, hogy végérvényesen ráfagy a kezemre a gipsz, ahogy anyu mondja mindig.

Fellépünk a verandájukra, az ajtó előtt viszont Weston váratlanul megtorpan. Már épp átsuhan az agyamon a gondolat, hogy talán meggondolta magát, de aztán mosolyogva hátra fordul:

- Nem hiszem el, hogy itt vagy. – Ismétli meg magát sokadjára is, majd pedig kinyitja az ajtót.

Odabent elengedi a kezemet, hogy felkapcsoljon néhány villanyt. Mézeskalács illat lengi be a házat. Talán itt túl korán jött a karácsony? Hm... Meg tudnám szokni. A házuk elrendezés ügyileg sokban hasonlít a miénkre, kivéve, hogy sokkal kisebb konyhájuk van, a nappali pedig egy valóságos könyvtár. A kanapén, a kávézóasztalon, sőt, még a földön is kupacokban hevernek a könyvek, de van egy hosszú és jól megpakolt könyvespolcuk is. Na, nem úgy mint nekünk... Nálunk maximum apu DVD gyűjteményével van megrakva a polc.