Az igazi otthonom? ( Levi ff. )/ Befejezett/

|52. Fejezet|

♛-Megtört lelkek-♛

Közel 18 évesen fekszem tehetetlenül egyedül egy rendezett szobában miközben mindenkinek rengeteg dolga van, Nekem is lenne, de senkit nem érdekel. Úgy hiszem, hogy eleget pihentem már. Miután sikeresen is megtaláltak véget ért a háború így vissza térhettünk szeretet hazánkba. Ebben az egy hónapban, még a gyengélkedő falain belül éltem igyekeztem szellemileg is vissza állnom a régi önmagamhoz. Az első két hétben rémálmok gyötörtek melyek kicsit sem segítettek a gyógyulásomban. Szerencsémre minden barátom, és a kedvesem végig itt voltak velem és segítettek ezeket átvészelni. Igaz az utóbbival volt néhány veszekedésünk ( mind kettőnk domináns személyisége miatt), de sikerült korrekt módon rendbe tenni. Rengetegszer éreztem azt, hogy elveszek a semmiben és csak létezem. Sodródok az árral az ismeretlenbe. Nem volt új célom. Nem találtam semmit ami lekötött volna.  Aztán az egyik nap Levi leült velem beszélgetni.

-Ahhoz, hogy új célt találj a jövőben, végleg el kell engedned a múltat.- fogta meg a kezemet és végigsimított a jegygyűrűmen. 

-Tudod akkor soha nem éreztem magam ennyire egyedül, Soha nem voltam magányosabb, mint amikor nem voltál ott nekem.- hullott le egy könnycsepp az ölembe lévő kezemre.   

 -A hangod még mindig a fülemben van és visszhangzik. Még a mai napig is hallom a keserves sírásodat. Hallom, hogy mennyire fájt az ottléted. Hallom a kiáltásod, hogy eltűnj a felszínről. És a vágyakozás a mellkasomban ami ropogtatja a bordáimat. Esküszöm, a vágyakozás meghaladja a kitartásomat. Semmi sem szomorított el jobban, mint az, hogy elképzelem, hogy soha többé nem látlak. Nem tudod, hogy mennyire elfáradtam, hogy elrejtsem szerelmedet, és végül nagyon sokáig elrejtettem a szívemben. Hogy ezzel is megóvjalak. Megóvjalak a világtól. Egész végig ezen járt az eszem: Szorosabban kellett volna ölelnem téged, amikor utoljára láttalak. - simított ki egy tincset az arcomból. Az egyik kezével gyengéden a nyakamnál fogva közelebb húzott magához és az ajkamra csókolt. Minden olyan hideg volt. Nem csókoltam vissza. Elhúzódtam. 

-Nem érdekel, mennyire bonyolult ez az egész, én még mindig csak téged akarlak. Senki mást, csak téged.- Mondta. Mindezek után Levi eleresztett egy megtört mosolyt majd a homlokomra adott egy bíztató puszit. Ezek után felált és kisétált a szobából. Ahogy becsukta az ajtót susmorgásra lettem figyelmes. 

-Hogy van?- kérdezte Erwin. Rögtön felismertem a hangját. Keveset jött látogatóba, de nem zavart. Bár én kértem külön, hogy nem szeretnék látogatókat. 

-A lelke fáradt. Elveszti a motivációját, minden nap arra ébred, hogy ugyanazt a harcot vívja az elméjével, de mégis mosolyog és úgy tesz, mintha minden rendben lenne.- dörmögte a fekete hajú. 

-Hange nem vinnéd el egy kicsit csajos napra? Szerintem egy időre elege lett a férfiakból is.- Tört fel ismért az általam már jól ismert fájdalmas sóhaj. 

-Rendben, de tudd, hogy csak te tudod neki megmutatni azt amire vágyik. Csak te tudod, hogy hogyan segíts neki, hogy hogyan lássa újra színesen ezt a világot. - szólalt fel egy kis hallgatás után a nő. Miután a harmadik napon elmondtam, hogy mi is történt velem, Hange volt az egyetlen aki próbált úgy viszonyulni hozzám mintha mise történt volna. Így utólag már látom a használt, de akkor még nem értettem.  

»»--⍟--««

-Édesem, Bocsáss meg magadnak amiért megítélted a könnyeidet, fájdalmadat. - nyújtott felém egy tányér süteményt. Talán megengedhetem magamnak ezt. Kiadhatom magamból. 

-Minden rendbe fog jönni, csak hagynod kell. -mosolygott rám miután rá emeltem a könnyes tekintetem. 

-Azt hiszem, hogy egy kis időre el akarok tűnni a világból. Viszont nem akarok többet egyedül lenni. Mint mikor kettesben voltunk az erdőben. Akkor és ott azt éreztem, hogy ketten vagyunk a világ ellen. Azt hiszem megint erre lenne szükségem. - mosolyodtam el halványan majd beleharaptam a túrós süteményben. Édes volt.