Fehér nyakkendő

7. Vidám vasárnap

A levegő fülledt volt, már majdnem fojtogató, a méregdrága paplan pedig nedvesen tapadt Dwight hátára, de ő ezt jelen pillanatban nem érzékelte.

Arca vörösen izzott, félig csukott szemeiben a kéj csillogott.

– Ha-hagyd abba! Kérlek... – motyogta, majd összeszorította szemeit, álla megfeszült. Egy nyögés szakadt fel torkából, egy olyan hang, amelyről el sem képzelte, hogy képes kiadni. Amely olyan távol állt tőle, amely olyan természetellenes volt, és amely megrémítette, de csupán egy pillanatig. Tovább ugyanis nem tudott gondolkozni.

– Hagyjam abba? Amikor ilyen édes hangokat adsz ki? – Dwight puha ajkakat érzett a nyakán, és beleborzongott. Miért? Miért csinálja ezt vele? Megőrjít ez a szemét. A bizonyos „szemét" végigcsókolta a nyakát, majd egy vigyor kúszott arcára. Szörnyen elégedett volt, mint mindig.

– Engem nem tudsz átverni, tündérbogár. Az arcodra van írva minden!

– Fogd be! – A fiú ismét felnyögött, ahogy csípője ritmusosan felemelkedett, majd lesüllyedt. Nagyon utálta ezt a szemetet, nagyon utálta. A sötét haját, a kissé borostás arcát, a mosolyát, mindent! Minden részét utálta... Karjaival mégis átfogta a nyakát, majd maga felé húzta.

Csupán pár centiméter (vagy talán milliméter) választotta el arcukat, úgy néztek egymás szemeibe. Igen, nagyon utálom... a szemeit a legjobban! Dwight hiába tiltakozott magában, egyszerűen elveszett a kékeszöldes tekintetben. Egyszerűen magával ragadta, beszippantotta. Olyan volt, mint egy végtelen tenger. Amikor ajkaik egymáshoz értek, nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy ez a gyönyörű türkiz tenger senki másé, csak az övé...

– Dwight úrfi! – hangzott fel ekkor egy hang, melyben Dwight felismerte inasát. Nem, menj innen, Vince! A fiú továbbra is csókolta férje száját, de a szólongatás egyre hangosabb lett, a türkiz szemek pedig lassan a semmibe vesztek.

A perfectus fiú zihálva és rémülten ugrott fel ágyában.

– ÚRISTEN – fogta arcát kezei közé, majd mélyeket lélegzett. Elképesztően leizzadt, Rain ruhái kényelmetlenül feszültek testének. Ugyanis azokban a holmikban jött haza, amelyeket még kikészítettek neki a slagos incidens után.

– Öm, uram... – szólalt meg zavartan Vince, aki az ágya mellett álldogált, és mindenfele nézett, csak ifjú gazdájára nem. – Ha végzett, akkor fáradjon majd le a szalonba, az édesanyja beszélni szeretne önnel. – Azzal kimenekült a szobából, Dwight pedig nem értette, hogy miről beszél az inas.

Először is ránézett órájára: délután négy óra volt. Ezek szerint több mint hat órát aludt, habár szüksége volt rá. Már nem hasogatott úgy a feje, a hányinger is elmúlt, csak a gyomra fájt még kissé.

Jelen pillanatban azonban ez foglalkoztatta a legkevésbé.

Az álmom... Arca bevörösödött a gondolatra, majd megrázta a fejét. Bizonyára ez is csak egy olyan dolog, amely még az előző nap mellékhatása. Ezzel nyugtatgatta magát, miközben kikászálódott az ágyából... És ekkor meglátta. Hirtelen megértette, hogy Vince mit értett azalatt, hogy „ha végzett".

Égő arca még vörösebb lett, hangosan káromkodott, majd a fürdőszoba felé vette az irányt.

Ez nagyon kínos, gondolta, ahogy érzelemmentesen könnyített magán.

xxx

Mire összeszedte magát már öt óra lehetett, fejéből pedig megpróbálta kiverni az eseményeket. Lassú léptekkel ment lefelé a lépcsőn, a szalon felé. Bizonyára az előző napi szökéséről lesz szó, hisz azt nem lehet megrovás nélkül hagyni. Dwight elképzelte, ahogy Vince majd magához láncolja, esetleg megkorbácsolja. Ezeket a gyerekes gondolatokat azonban hamar elvetette, elvégre már nem az ősidőkben éltek.