Fehér nyakkendő

24. Egy lépés előre

Ha valaki utólag megkérdezné Mich de Malherbe-et, hogy mit csinált a csütörtök este fél héttől hétig terjedő intervallumban, akkor valószínűleg valami óriásit kamuzna. Mondjuk, hogy a családjával éppen Novus Mundus vendégszeretetét élvezték és minden boldogság volt körülötte meg béke.

A valóság azonban az, hogy Mich Phoebus főterének egyik elhagyatott padján üldögélt és úgy bőgött, mint egy gyerek. Gondolataiban közben ötszázféle módon elátkozta a Clarheit családot, és utálta őket miden egyes porcikájával. Főleg Raint, akinek rohadtul igaza volt mindenben, és aki miatt tönkre ment az ő tökéletes élete. Valamilyen szinten bánta, hogy nem szólt be neki valami durvábbat a kórházban. Mint például, hogy milyen jogon pofázik neki, amikor még csak nem is érvényes a házasságuk Dwighttal.

Ezzel azonban legjobb barátját bántotta volna meg, akit pont ki akart hagyni ebből az egészből, szóval annyira végül mégsem sajnálta, hogy nem tette meg.

A telefonja pontban hét óra egy perckor csörrent meg, ő pedig fájó szívvel látta, hogy az apja keresi.

Ma már huszadjára keres, és én egyszer sem válaszoltam.

Egy pár másodperc hezitálás után végül felvette, és próbálta elrejteni hangja remegését.

– Halló?

– Végre, fiam. Egésznap téged kerestelek, halálra aggódtuk magunkat. Mégis hogy a fenébe képzelted ezt? – Lionell hangja kemény volt, de ugyanakkor érződött benne az aggodalom. – Kérlek, gyere most már haza!

– Apa, csak annyit mondj el, hogy anyáék biztonságban vannak-e. Megérkeztek Novus Mundusba?

A kérdésre először csak egy hallgatás volt a válasz, és Mich valahogy örült, hogy ez a beszélgetés nem élőben zajlik le. Apja végül a másik oldalon elkeseredetten felnevetett.

– Szerinted? Szerinted anyád és Deston elment volna nélküled? Komolyan mondom, megáll az eszem ezen az egész családon. Nem tudom mikor lettetek ennyire kezelhetetlenek. – Lionell bosszús volt, de talán egy kis büszkeség is csillant a hangjában. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy Deston és Mich is teljes mértékben az apjukra ütöttek, aki egész életében hírhedt volt önfejűségéről.

Michnek azonban nem tetszett ez a válasz. Bízott benne, hogy anyja és testvére legalább már nincsenek Phoebusban. Viszont ez csak még egy indok volt, hogy végre megemberelje magát és tegyen valamit.

– Hol vagy, Mich? Érted megyek – jelentette ki apja a vonal túlsó végén, Mich pedig megköszörülte a torkát.

– Minden rendben van. Dwighttal vagyok, tudod, a férje kórházba került. Hamarosan hazamegyek, egy pár óra.

– De...

– Szeretlek, apa, és ne aggódj, kérlek. Majd beszélünk – szakította meg a vonalat, és ez a pillanat volt az, amikor végre elapadt az utolsó könnye is, és összeszedte magát.

Amire készült, az egy ostobaság volt, de már nem volt visszaút. Ő tette, neki kell rendbe hozni, és igaza van Rainnek abban, hogy nem tőlük kell várnia a megoldást.

Rettegett a gondolattól, de mégis felállt a padról és elindult.

Sietnie kellett, hisz várt még rá egy nagyon hosszú út és a Nap egyre fogyatkozott.

xxx

Kora este volt Phoebusban, az utolsó napsugarak világították be az istentelen környéket. Mich az ezüstszínű, méregdrága Audijával behajtott a Keleti mocskába, és ettől nagyobb feltűnést nem is kelthetett volna. Őszintén szólva ez volt a célja. Azt akarta, hogy észrevegyék, hogy minden szám rászegeződjön ezen a lepratelepen. Már úgyis minden mindegy volt.