Fehér nyakkendő

13. (I. rész) Kéj

A barna hajú férfi egy széles mosollyal az arcán sétált le a Sieger kastély lépcsőin, miközben frakkját igazgatta. Soha nem volt még ilyen elegáns, életében először viselt ilyen drága ruhadarabokat, és ezt rendkívüli mód élvezte.

Az egyik pincértől elvett egy pohár pezsgőt, majd lassan szopogatva az italt nekidőlt az egyik asztalnak. Felettébb jó kedve volt. Jegesen kéklő szemeivel a tömeget mustrálta, és sorban bólintott az előtte elhaladó vendégeknek. Sokan döbbent pillantásokkal köszöntek neki vissza, a legtöbben pedig összesúgtak a háta mögött. A fiatal férfi azonban csak vigyorgott.

Élvezettel fogyasztotta az italát, miközben elhatározta magában, hogy ha törik, ha szakad, ő ma hihetetlenül jól fogja érezni magát.

xxx

Mich továbbra is szélesen mosolygott a párosra, de belül hevesen vert a szíve az idegességtől. Tekintetével Dwight elszánt, ugyanakkor kissé elgyötört arcát figyelte. Szemei vörösek voltak, orra kipirult. Úgy tűnt, mintha nem sokkal korábban sírt volna, de a fiú nem mert volna megesküdni rá. Utoljára kilencéves korában látta barátját könnyezni, elég elképzelhetetlen volt számára, hogy Dwight ismét könnyeket ejtsen.

Vajon milyen lesz az arca, ha elmondom neki, hogy elárultam? Mich mellkasa feszíteni kezdett, ahogy Dwight mosolyogva csapta össze tenyerét.

– Nos, akkor üljünk le valahova és el is kezdhetitek az ismerkedést! – A fiú lelkesen nézett fel férjére, aki bár grimaszolt, de azért bólintott. Mich mélyen szedte a levegőt, majd elhatározta magát.

– Először még beszélnék veled négyszemközt – mondta kiszáradt torokkal, Dwight pedig felhúzta a szemöldökét.

A háttérben ekkor egy ismerős dallam csendült fel, és hirtelen Rain és Dwight is összerezzent. Egyszerre néztek a színpad felé, ahol a bálra meghívott zenekar a számukra oly ismerős számot kezdte el játszani.

– EZ A TI ZENÉTEK! – kiáltott fel Dwight megrökönyödve, majd arcára egy eszelős vigyor ült ki. Rain tudta, hogy ennek nem lesz jó vége, mert Dwight már meg is ragadta a kezét. – Ezt neked kell játszanod! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, a türkiz szemek pedig hirtelen kitágultak.

– Dehogy játszom! Ezt nem gondolhatod komolyan! – Tény, hogy a saját számuk volt, és legszívesebben lerugdosta volna a gitárost a színpadról, de ő akkor sem állt most erre készen. Ezer éve nem volt a kezében hangszer, nem akarta lejáratni magát.

– De igenis eljátszod! – felelte Dwight dacosan, majd indult volna előre, de Mich az útjába állt.

– Dwight, tényleg beszélnünk kell... – mondta kétségbeesetten, mélyen a barna szemekbe nézve. A másik azonban hajthatatlannak tűnt.

– Ugyan már, Mich. Meg van bocsátva, már el is felejtettem a szerdait. Gyere inkább te is. Ez egy marha jó szám! – Azzal cibálni kezdte maga után ellenkező férjét.

Mich csak elkeseredetten figyelte a távolodó párost. Ennek nem így kellett volna történnie, nagyon nem így kellett volna történnie. Mich úgy érezte, hogy a sors direkt szórakozik vele, hogy még véletlenül se tudjon megszabadulni a lelkiismeret-furdalástól. Talán ez a büntetése, amiért olyan aljas volt. A bűntudatnál úgy sincs rosszabb érzés.

Bűn és bűnhődés.

Egy keserű mosollyal sétált el a padtól. Talán most keresse meg Carlát? Nem, esélytelen hogy ők ma kibéküljenek... Lehet, hogy csak le kéne ülnie valahová és túlélni az estét.