Fehér nyakkendő

28. Értéktelen

Lionell lehunyta a szemeit. Álmaiban sem gondolta volna, hogy ilyen hamar véget fog érni az élete. Túl korai volt, nem így kellett volna történnie, de igazán nem panaszkodhatott. Negyvenhét évesen rengeteg mindent megvalósított az életében, boldog és büszke embernek mondhatta magát. Közgazdász gyakornokból politikussá vált az évek alatt, értékes barátokra tett szert, lett egy csodás felesége és két még fantasztikusabb gyermeke. 

Igaz, hogy mindnyájan bajkeverők voltak és már-már ostobán merészek és meggondolatlanok, de semmi pénzért nem cserélte volna le őket. Még Micht sem. Végképp nem Micht.

Bárcsak megtudhattad volna, fiam, hogy soha nem zavart az, hogy más vagy. Bárcsak beszélhettünk volna erről, bárcsak lenne még egy kis időnk...

Caleb elsütötte a fegyvert, Lionell pedig összeszorította a szemeit. Hallotta a fülében a dörrenést, a teste megrázkódott az éles és erőteljes hangtól. Egetrengető volt. Úgy érezte, hogy megsüketül. Közben várta a fájdalmat, a sötétséget, a véget... Amely nem akart eljönni.

Mi történt? Ez már a túlvilág?

A férfi értetlenül kinyitotta a szemeit, majd felnézett Christian fiára. A kölyök – mert Lionell szemében ő is csak egy gyerek volt – egyenesen rámeresztette kék szemeit. Találkozott a tekintetük, de a fiú mégsem őt nézte. Mintha egy láthatatlan falat bámulna maga előtt, teljesen megkövülten meredt a semmibe.
A kezében reszketett a fegyver, és olyan szaporán vette a levegőt, mintha fuldokolna. Sötét hajszálai izzadt homlokára tapadtak, és olyan gyámoltalannak és riadtnak tűnt abban a pillanatban, mint egy gyermek, aki eltévedt a hazafelé vezető úton.
Lionellnek felhúzódott a szemöldöke.

Ez a kölyök... Ez a kölyök fél. Szabályosan retteg, halálra van rémülve. Talán még soha nem is ölt. Talán nem is az, akinek mutatja magát?

– Talán... Mégsem vagy olyan, mint az apád – csúszott ki a száján döbbenten, és itt hibázta el. Csak ennyi kellett ahhoz, hogy kirántsa a kölyköt a transzból.

Caleb végre feleszmélt, de szemei még mindig ugyanolyan sokkosan és zavartan bámultak rá. Maga sem hitte talán el, hogy nem ölte meg Lionellt. Hogy a golyó nem a férfi húsába, hanem a Keleti poros talajába fúródott. Hogy a férfi még mindig lélegzik és mozog előtte, miközben pár másodperccel ezelőtt meg kellett volna halnia.

– Elhallgass. Elhallgass, ELHALLGASS! – ordította hirtelen, mint egy eszelős, majd még abban a pillanatban felemelte a karját. A fegyverrel a kezében halántékon vágta Lionellt, akinek ideje sem volt a védekezésre.

A pisztoly éles alakja belevágott a bőrébe, ő pedig rögtön elkezdett szédülni. Hányinger tört rá, mintha migrént kapott volna. A fiú arca kezdett elhomályosodni előtte, miközben hihetetlen lüktetést érzett a fejében, a látótere összeszűkült. Határozottan nem volt végzetes az ütés, de Lionell érezte, hogy nem kell sok ahhoz, hogy elájuljon.
A távolból hallotta Dwight kiáltását, de a szavak értelmetlennek és összefüggéstelennek, távolinak hatottak. Egy másik hang is csatlakozott hozzá, valószínűleg a vaskos nyakú bűnöző mondott valamit.

Caleb közelebb hajolt hozzá, az arca egy pillanatra kitisztult homályos tekintete előtt.

– Miért nem ölöm meg? Azt kérdezed, hogy miért nem ölöm meg?! – ordította a kölyök, és jeges kék tekintetét rászegezte. Továbbra is látta benne a félelmet, de ezúttal másra is felfigyelt. Haragot, elképesztő dühöt árasztott magából. A srác felhúzta őt az ingénél fogva, majd visszanézett a csatlósára.
– Mert ti szerencsétlen, mihaszna férgek annyit nem tudtok, hogy ez az ember a Rendszer egyik legnagyobb tekintéllyel bíró politikusa! – fröcsögött a hangja az indulattól, de az is lehet, hogy csak Lionell érezte így a közelsége miatt. – Mert ti ostoba, agyatlan semmirekellők nem bírtok gondolkozni!