Fehér nyakkendő

22. Nincs visszaút

A Nagytemplom órája a messzi távolban kettőt ütött. Máskor egészen jól el lehetett látni a díszes toronyig, de a sötét, borongós időjárás ráhúzta a fátylát az épületekre. Épphogy csak ki lehetett venni az építmény sziluettjét.

Dwight a kocsijának támaszkodva várt, kezében bagó füstölgött. Valószínűleg nem volt egy okos döntés kora délután az utcán rágyújtani, de nem igazán érdekelte. Már a kórháznál is megláthatták, a szemfüles paparazzik így is kiforgatták már az egész életét. Egy strigulával több vagy kevesebb, már igazán nem számított.

Mich szokásához híven egy pár perc késéssel érkezett meg, de nem egészen úgy, ahogy arra a fiú számított. Amikor Dwight meglátta, először csak nagyokat pislogott. Végül nem bírta megállni, kitört a nevetésben.

– Mi ez a cucc? Úgy nézel ki, mint egy... – próbálta keresni a szavakat, feldolgozni a szeme előtt álló látványt. Akarva akaratlanul is csak egy jelző jutott eszébe. – Mint egy igazi meleg.

– Röhögj csak ki. Mint mondtam, szökésben vagyok! – Mich dacosan felemelte az állát, de ő is elmosolyodott.

Egy szebb napokat is megélt rózsaszín sál volt a nyakában, fején egy hozzáillő igénytelen sapka, plusz egy óriási csicsás napszemüveg, ami körülbelül a fél arcát eltakarta. Dwight fejcsóválva nézett rá. Le sem tagadhatta volna, hogy ő Michel de Malherbe. Ebben a maskarában nemhogy elvegyült a tömegben, hanem egyenesen magára vonzotta az összes tekintetet.

– Csak arra lennék kíváncsi, hogy honnan szerezted ezeket a khm... „kiegészítőket"?

Dwight jól szórakozott, és maga sem tudta volna megmondani, hogy honnan jött a jókedve. Mélyen legbelül borzalmas volt a hangulata. Ő mégis nevetett, és szörnyülködött barátja kinézetén. Mintha csak egy teljesen átlagos nap lenne az életükben, mintha mi sem változott volna. Pont, mint a régi szép időkben.

Mich elfintorodott a kérdésre.

– A nyaralónkban találtam pár cuccot az egyik szekrényben. De nem vagyok benne biztos, hogy anyáé. – Kissé undorodva lazította meg nyakában a szövetet, és valószínűleg neki is az jutott eszébe, ami Dwightnak. Hogy egy pár hete, még a lagzi előtt, Destonnak volt valami alkalmi kis nője, aki pont hasonló sálat hordott.

– Én a helyedben inkább levenném – tanácsolta Dwight grimaszolva, majd tűnődve barátjára nézett. – Ki elől menekülsz ilyen idióta öltözékben?

– Jaj, hát természetesen apám elől. Kitalált nekünk egy nyaralást Novus Mundusba... – A de Malherbe fiú hirtelen elhallgatott.

Dwight érezte, hogy ennyi volt a viccelődésből. Elég volt ránéznie Mich elgyötört arcára, amelyet még a nevetséges szemüveg sem tudott teljesen elrejteni. Látszott, hogy barátját elöntik az érzelmek, és egyből felismerte a bűntudat összetéveszthetetlen jeleit. Hisz ő is pont így viselkedett az elmúlt órákban. Olyan volt, mintha csak tükörbe nézett volna. Istenem, jól el vagyunk mi baszva. Nem is csoda, hogy legjobb barátok vagyunk.

Mich keserűen bámult maga elé.

– Apa szinte biztos benne, hogy hatalmas zendülés van kialakulóban a Keletiben. Azt akarta, hogy ne legyünk a városban, amikor ez bekövetkezik. Én persze leléptem otthonról, azóta sem tudom, hogy végül elutaztak-e...

– Váó, azért minden elismerésem, hogy itt maradtál. Meg mertem volna esküdni, hogy gyáva féreg módjára el fogsz menekülni az első adandó alkalommal. – Dwight nem bírta megállni, hogy ne szóljon be. Túl élénken élt még benne a felvétel, Mich tettei. Az árulás, melynek következtében most itt tartanak. A másiknak láthatóan rosszul esett a támadása.