Fehér nyakkendő

45. (III. rész) Azálea

A bíbor színű azáleák sűrűn virágoztak a Sieger kastély gyönyörű kertjében. Edrick soha korábban nem látott még ennyire szép, elbűvölő növényeket. Élénk színük jól illett Dolores halványlila, habkönnyű ruhájához, mely lágyan ölelte körül a nő csinos alakját. Talán direkt öltözött így fel?
Edricket teljesen letaglózta az asszony szépsége és vér szökött az arcába a zavartól. Hogy lehet valaki ennyire csodaszép? Az én édesanyám valószínűleg a legszebb a világon.

Dolores csak mosolygott rá, szívből és őszintén, mintha csak a gondolataiban olvasna. Egyik kezét lassan felemelte, majd lágyan megsimogatta a fiú kipirult, izgatott arcát. Edricket megcsapta a nő parfümjének illata. Olyan finom és lágy volt, akárcsak a körülöttük lévő törékeny, illatos virágok.
– Drága kisfiam – szólalt meg a nő kedves, meleg hangon. Égszínkék tekintete napfénytől ragyogott. – Végre hazaértél hozzám.
Edrick arcán váratlanul legördült egy könnycsepp. Nem akart hinni a füleinek.
– Anya – ragadta meg a nő kezét gyöngéden, homályos tekintettel. – Olyan régóta várok erre. Azt hittem, hogy soha nem fogsz engem elfogadni.
– Ssh, drágám, ne beszélj butaságokat! – Dolores közelebb hajolt, majd óvatosan letörölte a könnyeit. Mélyen a szemeibe nézett, miközben az arcát cirógatta.
– Minden rendben, kincsem. Mostantól egy család leszünk, és mindig vigyázni fogok rád. Senki sem bánthat téged többé, kisfiam.
– Anya...

– Edrick, mondd csak, mivel is foglalkoznak a szüleid?

Edrick megrezzent a székében, a furcsa álomfoszlány rögtön elillant lelki szemei előtt. Az asztalon lévő nagycsokor azáleáról elkapta a tekintetét, majd zavartan nézett fel a váratlan kérdésre. Dolores kék színű szemeiből nem lehetett mást kiolvasni, mint udvarias érdeklődést. Nem volt benne szeretet, nem volt benne gyöngédség, mint az álmában.

Edrick homloka leizzadt, az ajka megremegett az idegességtől. Ráeszmélt, hogy a Sieger kastély díszes étkezőjében üldögél éppen, körülvéve a család tagjaival: szemben vele az idős Edrick Erikson és a cserfes Adriana, a jobb oldalán a kis Dwight, az asztalfőn pedig maga Dolores Sieger. Dolores, az édesanyja! Aki áthívta őt erre a vacsorára, aki találkozni akart vele! Aki most hozzá beszélt és olyan elbűvölően csodálatos volt, akárcsak az álmában. Ez tényleg megtörténik?

– Válaszoljon Dolores úrnőnek, ha kérdezte önt, Edrick úrfi – szólalt meg mögüle szigorúan Vince, a ház fiatal komornyikja, Edrick pedig összerezzent a nyers felszólításra. Rögtön a valóságban találta magát.

– E-elnézést – nyögte ki vontatottan, miközben mindenki tekintetét magán érezte. Ettől még inkább vér tódult az arcába és az sem nyugtatta meg, hogy mellette Dwight kérdőn és kissé aggódva emelte rá a szemeit. Szedd már össze magad!
– Az édesapám fejlesztőmérnök a Rendszerben... – kezdett bele makogva, miközben a hátán kelletlenül csurogni kezdett a verejték. – Az édesanyám pedig... pedig... – Edrick kínlódva nézett fel Doloresre, a nő arca azonban kifejezéstelen maradt, csak enyhén megemelte a szemöldökét. A fiú remegő ajkakkal folytatta:
– Az édesanyám pedig az egyik hotelben dolgozik... értékesítési vezetőként – tette hozzá gyorsan.

Miért mondtam ezt?!, sikította egy kis hang a fejében. Lényegében csak félig hazudott, mert Christian valóban fejlesztő volt a Rendszernél már hosszú évek óta. Anabelle dolgozott egy hotelben, ő azonban csak recepciósként. Fogalma sem volt, hogy miért hazudott, ráadásul ekkorát, hisz azt kellett volna mondania, hogy az édesanyja is a Rendszerben dolgozik! Hisz Dolores is ott dolgozott... ha lett volna egy csöppnyi kis bátorsága, akkor kimondja. Azonban úgy tűnt, hogy még most sincs elég vér a pucájában.

Mégis mit gondoltam? Mi a fenének jöttem el ide?