Fehér nyakkendő

47. Ígéret

Rain úgy érezte, hogy lelassul körülötte a világ. Valamilyen szinten felfogta, hogy mellette Dwight izzó barna szemekkel mered rá Doloresre, és azt is látta, ahogy az apja kínkeservesen a földre rogy és a kezeit sokkosan a szájához emeli. Látta a falfehér arcú Micht, ahogy elkeseredetten simogatni kezdi Caleb hátát, miközben a bátyja egyre csak zokog... és az ő tekintetét keresi.

„Hát ennyi volt. Ennyi volt, Rain." – sugallták Caleb fájdalmas, könnyes szemei, a fiú torka pedig kiszáradt, ahogy a sokk homályos köde lassan felszállt a mellkasáról és megértette, hogy mi is zajlik körülöttük. Hogy mit jelentenek Dolores visszafordíthatatlan, borzalmas szavai.

Nem vagyunk többé... mi nem vagyunk többé...

Bassza meg... n-nem!

Rain szinte ösztönösen indult meg a folyosón, önkéntelen léptekkel, és azon kapta magát egy pillanat múlva, hogy ott guggol a piszkos földön Caleb mellett. Nem igazán tudta volna megmagyarázni, hogy miért teszi, de arra eszmélt, hogy óvatosan arrébb tolja Mich kezét – habár az is lehet, hogy kissé erőszakos volt vele; ez nem igazán érdekelte abban a pillanatban. Csak egy másodpercre nézett rá Michre, és annak az egy, kétségbeesett, sokatmondó másodpercnek elég kellett lennie ahhoz, hogy Mich megértse: most neki van ott a helye. Ez az egész most róluk szól, az ő testvéréről, az ő egyetlen bátyjáról, és neki kell ott lennie. Nem számít, hogy Dolores milyen megjegyzéseket tesz a háttérben, nem számít az apja hangos jajgatása, nem számít semmi.

Mindenki hagyjon minket. Csak hagyjon... Csak egy kicsit...

Rain mindkét karjával szorosan körül ölelte Caleb zokogó alakját és remélte, hogy valamennyire megnyugtathatja a férfit ebben az egész szürreális rémálomban. Ahogy azonban a mellkasához húzta Caleb mészkőporos, remegő alakját, a bátyja teste úgy feszült meg az érintése alatt.

– Eressz el! – kiáltott fel a fiatal férfi zaklatottan, ijedten, miközben próbálta eltaszítani magától Raint. Hiába ütött azonban bele a mellkasába, a törött bordáiba, a fiú meg sem rezdült. Jól tudta, hogy ez csak egy ösztönös reakció Calebtől. Ösztönösen próbálja őt eltaszítani, mint mindig, ösztönösen próbál belémarni. – Eressz már el! Ne érj hozzám, nem kell a hülye szánalmad, ne merészelj engem s-sajnálni, csak eressz el...

– Nyugodj meg, csak nyugodj meg! – vágott közbe Rain feldúltan, és ha beszélt is még valaki körülöttük abban a pillanatban, nem igazán hallotta azt a saját zakatoló szívverése és Caleb remegő lélegzetvétele mellett. A bátyja olyan közel volt hozzá, hogy tisztán hallotta az éles, fájdalmas levegővételeit. Borzalmasan gyorsan szedte a levegőt. Vagy csak a saját tüdejét hallotta, ahogy pánikolva harcol az oxigénért?

– Ra-rain... eressz el, nem vagyunk... nem vagy többé a testvérem! Hát nem érted, te hülye idióta barom?! – Caleb felemelte a hangját, miközben kétségbeesetten próbálta magát kiszabadítani a másik öleléséből, reménytelenül. Rain sziklaszilárdan fogta őt, habár nem is volt tudatában, hogy milyen vasmarokkal szorítja a vállait. Amikor Caleb realizálta, hogy nem tud kiszabadulni a szorításából, hisztérikusan felnézett a szemeibe és annyira összetört és fájdalmas volt a tekintete, hogy attól a fiúnak még inkább összeszűkült a mellkasa.
– Nem vagyok neked senki! SENKI! Már nincs semmi okod arra, hogy foglalkozz velem! – Caleb egyre hangosabban és eszementebben kiabált, miközben megragadta Rain pólóját és erőteljesen az ujjai közé szorította az anyagot. A könnyei patakokban folytak az arcán. – Már nincs okod ragaszkodni hozzám, hát nem érted? Félrelökhetsz... – Caleb hangja elcsuklott, ahogy felnézett Rain türkiz szemeibe. – Most már te is csak félrelökhetsz engem, ahogy mindenki más az életemben... megteheted... csak lökj te is félre, ahogy az apám, az anyám és D-Dwight tette... Mondd, miért nem löksz már félre? Hisz már nem vagyunk... már nem vagyunk...

Caleb nem fejezte be a mondatot. Csak sírva a mellkasára hajtotta a fejét, közvetlenül a nyaka tövébe, és ezúttal már nem is próbált harcolni a vállait ölelő erős karok ellen. Egész testében remegett és ismét úgy bújt hozzá a verejtéktől csatakos, poros mellkasához, mint egy ijedt, elveszett gyermek. Úgy szorította a hátán a pólóját, mintha csak attól félne, hogy Rain tényleg el fogja őt lökni magától, hiába is ölelte őt magához határozottan és tántoríthatatlanul a másik. Minden mozdulata azt sugallta, hogy „Kérlek, ne lökj el. Kérlek, ne lökj el, mert abba belepusztulok. Kérlek, Rain..."