Fehér nyakkendő

23. Választás

A kikötőnél üldögéltek, jobban mondva a kikötő melletti homokos partszakaszon. Dwight nem igazán tudta, hogy miként kerültek ide, egyszerűen csak ideirányította valami megmagyarázhatatlan érzés. Mich nem vonta őt kérdőre, azóta nem szólalt meg, mióta Dwight rászólt az autóban, hogy hallgasson.

Némán nézték a kupola üvegét, mely mögött felsejlett a tenger. Micht most is elfogta az a különös érzés, amely mindig hatalmába kerítette a kikötőnél: vágyódás a szabadságra, a kupolán túli világra.

– Tudod, most legszívesebben fognám magam és eltűnnék. Elutaznék a másik kontinensre és soha többé nem jönnék vissza. Hamis papírokat szereznék, senki nem tudná meg, hogy ki vagyok valójában – szólalt meg Dwight, miközben szemével továbbra is a semmibe meredt. Mich homlokráncolva hallgatta, egy pillanatig eltöprengett a válaszon.

– Itt hagynád a családodat? Itt hagynád Raint? – Itt hagynál engem? A kérdésre felháborodást vagy legalább egy gúnyos mosolyt várt, de Dwight továbbra is kifejezéstelenül nézett maga elé. – Te is tudod, hogy ez lehetetlen. Én is legszívesebben felszívódnék és másra hagynám a felelősséget, de...

– Mich, tizenkilenc évesek vagyunk. Egy pár hónapja a legnagyobb gondom az volt, hogy hanyas leszek magasépítéstanból vagy hogy mit fogok venni a születésnapodra. Most meg van egy férjem, akiről egészen idáig azt hittem, hogy a tökéletes párom, erre kiderül, hogy a tulajdon anyám intézte el ezt az egészet? Először elárul a legjobb barátom, aztán a saját anyám!? Szerinted most mit érzek?

A Sieger fiú láthatólag teljesen ki volt készülve, Mich pedig nem tudta mit mondhatna, hogy megnyugtassa. Jobb ötlet híján az tette, amit oly sok évvel ezelőtt is tett, amikor Dwight nagyon rossz állapotban volt. Bal kezét lágyan a másikéra kulcsolta.

– Ne érj hozzám! – Dwight azon nyomban próbálta elhúzni a kezét, de Mich erősen fogta őt. Nem hagyta, hogy a fiú kiszabaduljon a szorításából.

– Sajnálom, Dwight. El kell végre hinned, hogy itt vagyok és kiállok melletted. Nem foglak elengedni, akármennyire is próbálsz eltaszítani magadtól. Össze kell szedned magad!

– Könnyű azt mondani! – vágott vissza a fiú, hangja keserűségtől csöpögött. – Neked tökéletes a családod, a szüleidnek mindig te voltál az első, a bátyád mániákusan aggódik érted. Én mit mondhatok el? Apámmal kölcsönösen ki nem álljuk egymást, a testvéremmel kétszer beszélünk egy hónapban telefonon, az anyám pedig... – Dwight elfordította az arcát, nem akart a másik szemeibe nézni. – Én nekem soha nem volt igazi családom, Mich. Nekem csak anyám volt itt, akiről tudtam, hogy vannak hibái, de felnéztem rá, és erre ő... erre ő...

Mich a tenyere alatt érezte, hogy Dwightnak remeg a keze. Szinte biztos volt benne, hogy közel áll a síráshoz, az arca mégis rezzenéstelen maradt, érzelmektől mentes. Nagyon erősen küzdhetett, hogy fenntartsa ezt a látszatot.

Michnek megszakadt a szíve.

– Nem tudhatjuk, hogy mi az igazság. Flóra anyja totál elkattant, ki tudja, mi mérgezte meg az agyát. Ráadásul tök hülyeség az egész, ebből édesanyádnak mi haszna származna

– Nem tudom, nem értem, de elegem van az egész kibaszott életemből. És itt van még Caleb is. Én ezt nem tudom végigcsinálni. Érted, Mich? Én ezt nem tudom... El akarok menni. Én ezt nem tudom...

Dwight hisztérikusan felnevetett. Mich még soha nem látta őt így. A mai napon sokadjára kellett meglepődni barátján: először a Wizner birtoknál a ridegségén, most pedig ezen az őrült kifakadáson. Ha ez így folytatódik, szegény srác teljesen bedilizik.