Fehér nyakkendő

27. Visszafordíthatatlanul

Caleb az elnyűtt kanapén bóbiskolt, amikor ismét megcsörrent a telefonja. Milyen népszerű vagyok ma, gondolta keserűen, majd ráemelte álmos szemeit a készülékre. Igazán tudott volna még pihenni egy kicsit, de úgy tűnt, hogy mára mást tartogatott számára a sors. Izgatottan ült fel a szófán. Az egyik kéme nevét látta a kijelzőn, ez pedig azt jelentette, hogy valami nagyszabású van készülőben.

– Mi történt? – szólt bele a készülékbe köszönés nélkül, és közben a bal kezével a kabátjában lévő cigis csomagot kereste.
– Kapás van, főnök – közölte a fickó a túloldalról, Caleb pedig elmosolyodott. Ahogy arra számítottam. Miért is lenne egy békés estém?
Miközben rágyújtott a cigijére, a kém részletesebben is felvázolta a szituációt. Caleb egy pillanatig töprengett, szájából lassan omlott ki a cigarettafüst.
– Lerendezitek vagy én is kellek? – kérdezte, de abban a pillanatban rögtön el is határozta magát. – Tudod mit, mindegy. Elszívok egy cigit, aztán megyek én is. Ebből igazán nem akarok kimaradni.
– Biztos, hogy ez egy jó ötlet, főnök? – kezdett bele bizonytalanul a kém, Caleb pedig elnevette magát.
– Egy jó ötletem sem volt még az életem folyamán, de mégis életben vagyok, nem igaz? Ne kérdőjelezd meg a döntéseim. – Azzal megszakította a kapcsolatot, mielőtt a fickó még magyarázkodhatott volna a telefonba.

Caleb jókedvűen szívott ismét a cigarettájába, és felnézett a kupolán át halványan világító Holdra. Egyáltalán nem volt boldog.
Minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy elhagyja az épületet: a rongyos kanapé csábítóan hívta őt vissza a karjaiba, a körülötte lévő csendnél pedig keresve sem találhatott volna tökéletesebb társat magának. Mégis felállt, majd vigyorogva elhajította a csikket. Nem tudta volna lekaparni arcáról a hamis mosolyt.

Mich, téged aztán igazán szeretnek, nem igaz?

xxx

Phoebusban teljesen besötétedett, Dwight pedig kezdett elgondolkozni azon, hogy jó ötlet volt-e nekivágni ennek az útnak. A Keleti nappal is egy hátborzongató és visszataszító hely volt, nem hogy éjszaka. Ilyenkor a bűnözők előbújtak sötét odúikból és az alvilág átvette az uralmat a térség felett. Dwightnak egyre kevésbé tetszett az utcán somfordáló, sok kétes kinézetű és ijesztő alak.
Egyedül az a gondolat éltette és hajtotta előre, hogy Mich talán még nála is jobban félhet, és lehet, hogy teljesen magára hagyták pont egy ilyen félelmetes utcában. Vagy ami még rosszabb, lehet, hogy Caleb ismét bántotta... vagy éppen bántja őt az adott pillanatban.
A fiút kirázta a hideg, ahogy elképzelte barátja szenvedését és fájdalomtól eltorzult arcát. Minél hamarabb meg kellett őt találniuk. Türelmetlenül nézett Lionellre.

– Mikor érünk már oda? – mordult a férfira. Tudta, hogy úgy viselkedik, mint egy hisztis gyerek, de egyszerűen már nagyon nem bírta ezt a bizonytalanságot. A helyzeten az sem segített, hogy Lionell már percek óta a gondolataiba volt mélyedve. Talán a múlton rágódott, Dwight nem tudhatta. Mióta a férfi megemlítette neki, hogy mennyire hasonlít az édesanyjára, nem sokat szólt hozzá, ez pedig a fiút még inkább idegesítette. Miért nem meséli el neki, hogy mi történt? Mi történt velük, az édesanyjával, Christian Clarheittal? Ha nem most, akkor mikor lesz itt az ideje?
Dwight úgy érezte, hogy kezd megőrülni a sok kérdéstől. Lionell ekkor visszatért a valóságba és nyugodtan nézett rá.

– A GPS szerint már csak öt perc. Nyugodj meg. Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz – mondta mosolyogva, de Dwight átlátott rajta, túl sokan színészkedtek mostanában körülötte. A férfinak remegett a keze a kormányon, valószínűleg szétvetette az ideg az aggodalomtól. Mégis hogy képes ennyire tartani magát? És én miért nem?
Ez volt az a pont, hogy úgy érezte, nem bírja tovább és menten kiborul.