Fehér nyakkendő

19. Csak egy álom

Rain, amikor kinyitotta a szemeit, fehérséget látott. Nem azt az izzó, bántó fehérséget, csak amolyan lágy foltszerűséget. Pislogott még párat, de nehezen tisztult a látása. Közben valaki a nevét ismételgette. Férfihang volt, amit nem tudott egyelőre beazonosítani, de tudta, hogy ismeri. Erőteljes volt, mély, határozott. Olyan parancsoló típus. A hang felülről jött. Érezte, pontosabban sejtette, hogy valakinek az ölében fekszik.

A fehérség végül kitisztult, és rájött, hogy egy köpenyt lát. Egy fehér köpenyt, valakinek a karját, ahogy a mellkasához szorítja őt.

– Rain – szólt ismét a hang, amelyet a fiú ezúttal felismert. Az apja volt. Egy sóhaj szakadt fel a férfi torkából. – Hála a jó istennek, fiam, hogy magadhoz tértél! – rebegte, és Rain meg mert volna esküdni rá, hogy hallucinál. Vagy hogy meghalt. Az apja soha nem aggódott érte, soha nem bicsaklott meg a hangja ily módon. Teljességgel lehetetlen, hogy aggódjon érte. De várjunk csak. Miért is kell aggódnia?

Raint hirtelen öntötték el az emlékek. Dwight, a videó, Mich, Caleb. A raktár, a néger fickó, aki elbánt vele. Aki majdnem halálra verte. A bénító fájdalom. A vágya, hogy láthassa ismét a férjét.

– Dwight – próbált megmozdulni, de még abban a pillanatban rájött, hogy hatalmas hibát követett el. Szörnyen elkezdett szúrni a mellkasa.

– Ne mozdulj, fiam, valószínűleg eltörött pár bordád. Mindjárt itt van a mentő.

Rain fel akart mordulni, hogy semmi szükség mentőre, jobban lesz, csak hadd lássa a férjét. Ezt azonban nem tudta megtenni, mert olyan fájdalom járta át, hogy nem hogy megszólalni nem bírt, de úgy érezte, hogy alig kap levegőt. Csoda, hogy eddig nem fulladt meg.

– Nyugalom, nyugodj meg – csitítgatta apja, és olyan óvatosan bánt vele, mintha ő lenne a világ minden kincse. Rain legszívesebben meg is kérdezte volna, hogy mi a franc ütött belé, de egyelőre fontosabb volt, hogy rendeződjön a légzése. Tényleg elég rossz állapotban volt. Elég sok minden eltörhetett benne. És most kivételesen nem lelkileg...

Iróniával gondolt az emlékre, amely félig eszméletlen állapotában járt a fejében. Az emlék Calebről, amikor elutasította őt egy életre. Amikor kijelentette, hogy gyűlöli. Akkor valami tényleg összetört benne. Csak az nem volt világos, hogy miért pont ez a borzasztó emlék jutott eszébe, amikor már fél lábbal a sírban érezte magát. Rain nem értette. Talán pont ezért.

Nem állt össze a kép. Ha ennyire gyűlöli, akkor miért kímélte meg az életét? Még csak nem is lehetett volna lelkiismeret-furdalása, hisz nem ő püfölte agyon, hanem az a néger gazfickó. Ő mégis leállította.
Miért? Rain szerette volna azt hinni, hogy mégiscsak számít valamit a testvérének. Valamiért azonban volt egy olyan gyanúja, hogy okkal történt ez is. Valami hátsó szándékkal.

Amikor megérkezett a mentő, elterelődtek a gondolatai. Sok ember vette körül, mindenki komoly tekintettel fürkészte, és ettől ő is idegessé vált. Miközben betették az autóba, még utoljára látta az apját. Valami olyasmit mondhatott, hogy kocsival utánamegy a kórházba, nem igazán fogta fel. Csak ekkor tudatosult benne, hogy nem az apja volt az egyetlen, aki várt a mentőre, több munkatársa is ott állt mellette. Várjunk csak. Várjunk... A munkatársai?

Rain ekkor jött rá, hogy hol is van. A Rendszer épületegyüttese mögötti hatalmas kertben volt. Amit ő világvégének hitt, az nem volt más, mint a kertnek titulált hatalmas pusztaság. A Ratio monumentálisan emelkedett ki ebből a sivárságból a távolban. Rain volt már itt korábban is, fiatalabb korában, amikor az apja elhozta, hogy bemutassa neki a helyet, ahol a város legfontosabb intézkedéseit hajtják végre. De mit keresett most itt? Végig itt lett volna? Caleb képes volt arra szánni a drága idejét, hogy elhozza őt idáig? Miért?