Fehér nyakkendő

41. (I. rész) Törmelékhalom

Mich annyira futott, hogy a lábai már alig bírták. A kastély hatalmas vaskapuinál meg kellett állnia egy pillanatra, hogy levegőt vegyen. Rögtön kellemetlen és szúró zsibbadást érzett a vádlijában, de ez most a legkevésbé sem foglalkoztatta. 

Egyszerűen nem tudta levenni a szemét a kastélyról. Az épület továbbra is úgy nézett ki, mintha egy tornádó haladt volna végig a közepén. Mintha csak valami felsőbb hatalom lyukat ütött volna a belsejébe és elkezdte volna magába szívni a hatósugarában lévő falakat és bútorokat.

Nem volt egy álom. Ez még mindig a valóság.

A fiú nagyot nyelt, majd félve átcaplatott a nyitott kapun. Egy lélek sem figyelte most a bejáratot, a hosszú feljáró mentén most egy biztonsági őrt sem lehetett látni. Üres volt a hatalmas előkert is, üresek voltak a padok. Üresnek érződött minden.

Az emberek többsége közvetlenül a kastély bejárata előtt ácsorgott. Mich már a távolból is felismerte őket: a személyzet tagjait, köztük Dwight személyi inasát is, Vince-t. Ott voltak a szakácsok, a felszolgálók, a takarítónők is. A fiú szíve igazából akkor facsarodott igazán össze, amikor realizálta, hogy a tömegben nincs ott senki. Nincs ott senki, aki igazán számítana neki. Nincs ott senki a szerettei közül. Nincs ott Caleb.

Mich szíve vadul lüktetni kezdett, ahogy elindult az emberek felé. Még mindig úgy érezte, hogy egyszerűen ez nem lehet igaz, egyszerűen ez nem történhetett meg. Ahogy azonban közeledett a kastély felé, egyre inkább hatalmába kerítette a valóság súlya, amely aztán kegyetlenül nehezedett rá a vállaira. A személyzet tagjai hamar meglátták őt, és döbbenten figyelték az érkezését.

– Michel úrfi – szólalt meg dermedten Vince, amikor elég közel ért a fiú, Mich azonban rögtön félbeszakította.

– Kik vannak az épületen belül? – kérdezte szinte kiabálva, és önmagát is meglepte a hangjában lévő indulat. Nagyon akarta türtőztetni magát, hogy ne veszítse el a fejét, de nem tudta. Számonkérően nézett a szolgákra, de közben egész testében reszketett az idegességtől. – Kik voltak az épületen belül, amikor megtörtént a robbanás?!

A kérdésére hirtelen mély hallgatásba burkolózott mindenki. A fülsértő némaságban Mich kihallotta egy fiatal cselédlány sírását, aki rémülten guggolt az egyik szakács mellett a fűben. Mindnyájuk arca sokktól és megrökönyödéstől fénylett. Még talán ők sem igazán értették meg, hogy mi történt, Mich éles, vádló hangja pedig még inkább megrémítette őket.

A de Malherbe arcából kifutott az összes szín.

– Kik voltak bent?! Valaki mondja már meg, hogy kik voltak bent! – kiáltotta ismét, ezúttal kétségbeeséssel a hangjában.

Hirtelen arra gondolt, hogy lehet rosszabb a helyzet, mint azt korábban gyanította. Hirtelen eszébe jutott az apja, eszébe jutott Dwight. Egyikükről sem tudott semmit. Egyiküktől sem vált el normálisan. Dwightot utoljára a kórházban látta, és akkor sem tudtak rendesen beszélni egymással, mert Rainnel veszekedtek azon az ostoba csókon... Nem volt legjobb barátjához egy értelmes utolsó mondata sem, csak úgy magára hagyta őt mindenféle búcsú nélkül. A saját apjáról nem is beszélve, aki elől ocsmány módon meglépett és még a szemébe is hazudott. Ők mégis utána indultak a Keletibe, hogy kimentsék őt ebből az egész borzalomból, hogy segítsenek rajta, most pedig ki tudja, hogy mi van velük és hol lehetnek...

Mich irtózatosan megijedt, a rémülettől szinte mozdulni sem bírt. A keserű epe már szinte mardosta a torkát.

Nem lehet... Nem lehetnek a törmelék alatt. Istenem, nem.