Fehér nyakkendő

10. Lakodalom utáni első randi

„Bocs, hogy olyan bunkó voltam. Betett nekem ez a nap, a vizsgák meg minden. Ne haragudj."

Igen, ez jó lesz, gondolta Mich, majd elküldte az üzenetet. Valamiért úgy érezte, hogy ezt kell tennie. Nem szakadhat meg a jó kapcsolatuk, egyszerűen nem veszhetnek össze, akármennyire is utálja a fiút. Nagyot nyelt.

Mikor lett ennyire kétszínű? Mikor vált ennyire ellenszenvessé? Maga sem tudta a választ, de nem is akart ezzel foglalkozni.

Mégis, akármennyire is nem akart rá gondolni, eszébe jutott egy nagyon régi emlék.

xxx

Rossz idő volt. A kupolát verdeste a jégeső, az ég pedig annyira beborult, hogy villanyt kellett kapcsolni már a délutáni órákban. A levegő mégis forró volt és fülledt, egyszerűen kibírhatatlan.

A Sieger kastélyban azonban ezt senki nem vette észre.

Jéghideg volt a hangulat, a kastély pedig beburkolózott az őt körülvevő sötétségbe. Egyedül a kinti lámpák égtek, ezzel jelezve, hogy otthon van a család. Otthon volt mindenki... egy főt leszámítva.

– Én ezt nem tudom... Én ezt nem tudom feldolgozni! – kiáltott fel fájdalmasan Dolores, miközben könnyei patakokban folytak le arcán. Igazán rémes állapotban volt. A smink lefolyt a szeméről, haja pedig kócosan omlott vállára. Ő most mégsem törődött vele, csak zokogott. Keservesen és fájdalmasan zokogott.

– Édesem, nyugodj meg! – A magas, barna hajú férfi vigasztalóan simogatta a vállát, majd magához vonta a vékony női testet. Dolores erre még jobban felsírt.

– Nem tudok, Johan, nem tudok! – bújt bele a férfi ölelésébe. Johan csak tehetetlenül ölelte. Nem tudta, hogy mit mondhatna, hogy mivel lehetne javítani a helyzeten. Egy ekkora veszteségre nem voltak szavak, ezt nem lehetett elintézni azzal, hogy „Nincs semmi baj."

Halkan csitítgatta hát feleségét, miközben fájdalmasan nézett gyerekeire. Tizennégy éves lánya, Adriana egy szó nélkül ült mellette. Máskor mosolygós arcáról most folytak a könnyek, orra pedig kipirosodott a sok zsebkendő használatától. Édesapja megsimította a hátát, majd halkan megjegyezte:

– Nem baj, ha sírsz, kincsem, hidd el jobb lesz. – Együttérzően nézett lányára, mire az csak keserűen felnevetett és eltaszította magától a férfit.

– Mert te pontosan tudod, apa, hogy mit érzek, mi!? Még csak nem is ismerted igazán dédnagypapát! Ne tegyél úgy, mintha tudnád, hogy mit érzünk! Hánynom kell tőled! – A lány szinte üvöltött, de most az egyszer nem érdekelte. Annyira fájt neki, és ezt Johan nem érthette meg. Mit tudott ő egyáltalán? Soha nem volt itthon, meglátogatta vagy egy évben kétszer a családot.

– De hát, Adriana! Mégis mit képzelsz magadról, hogy besz....

– Nem érdekel! Hagyj békén, most nem tud érdekelni a kioktatásod! – Adriana undorodással nézett a barna szemekbe, majd mielőtt apja reagálhatott volna, zokogva elrohant a lépcsőkhöz. – Felmegyek a szobámba! – kiáltotta, majd eltűnt.

Johan felháborodottan nézte, de aztán egy sóhajjal nyugtázta lánya kitörését. Mindig is ilyen temperamentumos volt, akárcsak a család összes tagja. Egy ilyen szörnyű tragédiánál pedig igazán elnéző lehet vele. Majdcsak megbékél.

Ami jobban aggasztotta a férfit, az másik gyermeke állapota.

Fia, a kilencéves Dwight ugyanis mozdulatlanul gubbasztott az egyik sarokban. Arca falfehér volt, de nem sírt. Csak üresen bámult a semmibe, szemei egy pillanatra sem rebbentek meg. Olyan volt, mint egy élettelen bábu.