Fehér nyakkendő

20. Boldogság

Caleb mindkét lábát átdobta a korláton, majd próbált stabilan elhelyezkedni az épület peremén. Két kezével erősen szorította az acélcsövet maga mögött, miközben teljes testével előrehajolt. Aki látta volna a jelenetet, bizonyára azt gondolta volna, hogy öngyilkossági kísérletre készül. Egy tízemeletes bérház tetején egyensúlyozott.

A fiatal férfi azonban nem mutatott hajlandóságot leugrani, csak nézte az alatta elterülő várost. Phoebus elhalt, száraz talaján pezsgő volt az élet. Késődélután volt, mindenki igyekezett valamerre, vagy valakihez. Talán a férjükhöz, a feleségükhöz, talán a gyermekükhöz, talán a testvérükhöz. Talán haza. Szinte átgázoltak egymáson, ahogy próbáltak maguknak utat törni, ahogy próbálták minél hamarabb elérni úti céljukat. Feldöntötték egymást, harcoltak a jobb helyért a buszon, trágár szavakat vágtak egymás fejéhez. Szokásos nagyvárosi jelenetek. Ebben a forgatagban Caleb teljesen észrevétlen maradt az épület tetején, teljesen láthatatlanul olvadt bele a környezetébe.

Ezek az önző emberek annyira el vannak foglalva magukkal, hogy észre sem vennék, ha leugranék.

Caleb néha gondolt rá, hogy így legyen vége. Gyorsan, észrevétlenül, fájdalommentesen. Néha, az olyan sötét napokon, mint a mostani, gondolt rá, hogy könnyebb lenne feladni. Miért is hajtja magát?

Mit fog elérni?

A Michellel folytatott beszélgetés felkavarta. Az a bolond gyerek mindig felkavarja. Azt hiszi, hogy okosabb nála, azt hiszi, hogy kiismerte, hogy be tud neki olvasni. Hogy meghatja a kis dumája. „Mi lesz, ha teljesül a nagy terved? Boldog leszel?"

Boldogság.

Caleb nem tudta mit jelent ez a szó. Csupán valami halvány elképzelése volt róla, hogy mit takarhat, de mivel ő maga soha nem tapasztalta meg, így nem tudta pontosan, hogy milyen érzést kell a szóval társítania. Ugyan érzett már örömet, főleg kárörömet, de boldogságot soha. A boldogság számára egy megfoghatatlan, messzi fogalom volt. És biztos volt benne, hogy soha az életben nem is fog hozzá közelebb kerülni.

– Caleb? – hallatszott egy mély hang mögötte, a fiú pedig megrezzent egy pillanatra. Teljesen elmerült a gondolataiban, elfelejtette, hogy hol is van.

Nagyot sóhajtott, majd egy mozdulattal visszaugrott a korlát belső részére. Arcát próbálta egy mosoly mögé rejteni.

– Malech. Ez gyors volt. A fiúk megvannak? – A néger homlokráncolva nézett rá, de nem kérdőjelezte meg, hogy mi volt az előbbi jelenet a korlátnál.

– Túlélik, de a balfasz öcséd csúnyán ellátta a bajukat. Gordonka hisztizik, mert semmit nem lát a jobb szemével, a hülyegyerek. De most nem ez a lényeg, te is tudod. – Malech keresztbe tette a karjait, majd arca elsötétült. Kicsit közelebb lépett Calebhez, majd halkabban és fenyegetőbben folytatta:
– Nem ez volt a terv, Caleb. – A fiatalabb rezzenéstelen arccal állta a pillantását.

– Mert szerinted én direkt hívtam oda az öcsémet, vagy mi? – kérdezte vissza ingerülten, most nem tudta megjátszani magát. Rossz hangulatban volt, alig várta, hogy eltűnjön ez a néger gazember. Néha a végtelenségig tudta idegesíteni a hülyeségével. A nagydarab felmordult a kérdésre.

– Nem, de mondjuk, ha nem baszakodsz a faszszopó férjével, akkor eleve nem keresett volna meg! Ráadásul minek kellett elengedni?! Kinyírhattam volna ott helyben a kis csírát, aztán nem kellett volna átszervezni a dolgokat. Most majd eljár a pofája a kis buzinak, aztán megnézheted magad, az eddigi munkád szart sem fog érni!

Caleb megpróbálta nem felhúzni magát, de ez elég nehezen ment, tekintve, hogy amúgy sem volt a legrózsásabb kedvében. Nehezen tűrte, amikor nála sokkal ostobább emberek próbálták őt kioktatni. Malechnek az egyetlen mázlija az volt, hogy Barathium maffiafőnökének a spiclije, különben már rég nem lenne ilyen barátságos a beszélgetés. A fiatal férfi mélyet sóhajtott, majd összeszedte magát.