Fehér nyakkendő

26. (II. rész) Homályos holdfény

Dwight szótlanul bámult ki az ablakon. A Keleti viszonylag biztonságos és jó környékén jártak. Itt még tiszta utcák, egyben lévő épületek és kiépített tömegközlekedés fogadta őket. A szegényebb ordinariusok laktak errefelé, akik nem engedhettek meg maguknak lakást az Északiban vagy Déliben. 

Ennek ellenére többnyire tisztességes és dolgozó emberek éltek itt, akik ugyanúgy megküzdöttek a napi betevő falatért, akárcsak társaik a gazdagabb térségekben.

Dwight az órájára nézett. Körülbelül tíz perce lehettek úton, azaz még minimum harminc perc, amíg elérik a GPS által bejelölt pontot. Avagy a Keleti legrosszabb, legvisszataszítóbb részét. Mellette Lionell nyugodt arccal fogta a kormányt, látszólag nem igazán hatotta meg, hogy egyre mélyebbre gázolnak a mocsokban.

– Sajnálom, hogy korábban megütöttelek. Igazán túlzás volt részemről – szólalt meg váratlanul, Dwightnak pedig felhúzódott a szemöldöke. Ő már el is feledkezett erről. Mintha hetekkel ezelőtt történt volna.

– Nem probléma. Igazából rám fért, hogy észhez térjek kicsit – mosolyodott el szomorkásan, ami persze rögtön feltűnt Lionellnek.

– Mi történt? Soha nem láttalak még annyira magad alatt, fiam. Nem igazán tetszett, hogy ilyen állapotban kellett megtaláljunk, ráadásul cigarettával a kezedben! – Lionell ráemelte szürkészöld szemeit, és a fiú meglátta benne az aggodalmat. Dwight utálta magát valahol mélyen, de ilyenkor annyira szerette volna, ha a sors egy ilyen apával ajándékozza meg, és nem egy olyannal, mint Johan.
Lionellel bármit meg lehetett beszélni, előtte nem érezte úgy, hogy titkolóznia kell.

– Összevesztünk a férjemmel. Igazából az én hibám volt, mert elkövettem egy baklövést. – Dwight elfordította az arcát. Azt azért nem akaródzott elmondani, hogy pont Michsel követték el ezt a hibát, de még így is nehéz volt róla beszélni. – Nem biztos, hogy meg fog nekem bocsátani.

Erre Lionell hallgatott kicsit, Dwight pedig akaratlanul is megint a telefonjára nézett. Valamiért abban reménykedett, hogy Rain írni fog neki. Talán csak annyit, hogy „Beszéljük meg!" vagy „Nem úgy gondoltam.", de semmi ilyesmit nem kapott. Lehet, hogy neki kellett volna kezdeményeznie, de arra meg egyszerűen képtelen volt. Ő lett kidobva és nem fordítva. Volt benne annyi perfectus büszkeség, hogy ne kezdjen el a másiknak szánalmasan könyörögni. Pedig minden porcikájával vissza akarta sírni magát.
Lionell rekedtesen szólalt meg.

– Szereted ezt a fiút, Dwight? Mármint, nem okoz problémát, hogy te perfectus vagy, ő pedig ordinarius? – Lionellnek egyáltalán nem volt rosszindulatú a hangja, de Dwight valahogy mégis támadásnak érezte kicsit. Talán azért, mert ő is ezen agyalt mióta kijött a kórházból. Igazából a házasságuk óta nem hagyta békén a gondolat. Hogy mennyire más világban élnek ők ketten, de mégis...

– Szeretem őt teljes szívemből. Engem egyáltalán nem zavar, hogy ő honnan jött, ugyanolyan ember, mint én. Bár... – Dwight elakadt egy pillanatra és megsajdult a szíve. – Bár lehet, hogy ő ezt nem ugyanúgy gondolja, mint én.

A fiú elhallgatott és lehorgasztotta a fejét, Lionell pedig felnevetett mellette.

– Ne haragudj, nem azért nevetek. Csak szörnyen emlékeztetsz édesanyádra, meg igazából magamra is. Ennyi idősen még mi is hittünk.

Dwight értetlenül emelte fel a fejét és nézett a tőle idősebbre. Ilyet is nagyon ritkán mondtak neki, hogy ő hasonlít az édesanyjára.

– Ezt hogy érted? – kérdezte zavarodottan, Lionell pedig csak továbbra is mosolygott, és maga elé meredt.