Fehér nyakkendő

48. Játszma

Anabelle magabiztosan nézett le nászasszonya elfehéredő arcába. Szinte részegítő volt a tudat, hogy a nő, aki aljas módon átverte őt és a barátnőjének adta ki magát hetekig, most végre meg fogja kapni méltó büntetését. Akárcsak a hazug, álszent férje, aki holtsápadtan, megrökönyödve állt most vele szemben. Szinte teljesen elvesztette előtte a kiállását, majdhogynem összezsugorodott a folyosón, mint egy ijedt kisállat. A férfi érezte a vesztét.

Azt hittétek, hogy az igazság darabokra fogja tépni a lelkem és összeroskadok a terhe alatt. És majdnem így is lett. De a fiamért és Calebért ki fogok állni!

Anabelle a megdöbbent, földbegyökerezett lábú Caleb felé tekintett. A fiút utoljára tizenkét éves korában látta, de ez egyáltalán nem számított. A kedves, szelíd fiút rögtön felismerte az arcvonásaiban – még mindig magában őrizte ugyanazt az ártatlanságot és gyermeki őszinteséget, mint egykoron. Caleb most kérdőn és zavartan meredt rá, láthatólag nem értette, hogy mit keres itt Anabelle egy rakás fegyveres őr élén. A nő elmosolyodott.

Most az egyszer megmentelek téged. Segítek neked, Caleb, ahogy mindig is segítenem kellett volna rajtad.

A fiú szemeiben talán felismerés villant, ezen Anabelle nem tudott gondolkozni, mert Dolores rikácsoló hangja abban a pillanatban visszarángatta mindnyájukat a valóságba.

– Mégis miféle merényletről beszélsz? – nevetett fel a nő elhűlten a folyosó némaságába, a nevetése azonban egyre inkább egy vicsorba csapott át.
– Talán arról a merényletről, amit ellenem követett el a saját fiam? Az emberölési kísérletről, amely során rám robbantotta a kastélyt?
Dolores hangja zengett a hitetlenkedő méregtől, a kiabálásától egyre inkább visszhangzott az egész helyiség. Őrülten kacagott fel, ahogy Anabelle állhatatos arcába nézett. – Hát ez nevetséges! Itt én vagyok az áldozat, kedves barátnőm! Azt hiszed, hogy egy ilyen gyenge lábakon álló hazugság elég lesz, hogy megvédd ezt a nefas kölyköt?

Dolores arca lángolt a haragtól. Még most is úgy ült előtte a kanapén, mintha nem érezné magát egyáltalán sarokba szorítva. A teste tele volt sebekkel, Anabelle jól látta a lenyúzott bőrt a lábán, és a vérfoltot szőke hajában, de nem igazán hatotta meg a látvány. Inkább undorította. Ha nem ment meg engem Vince, akkor ugyanígy végeztem volna. Vagy rosszabbul.

– Még hogy te vagy az áldozat? – kezdett bele ő is nyugodt hidegséggel, de érezte, hogy korbácsolódik benne az indulat. Hihetetlennek tartotta a perfectus nő képmutatását. Még hogy ő az áldozat!
– Hát nem sül le a képedről a bőr, Resie? Ide csalogattál engem azt hazudva, hogy egy „lányos hétvégét tartunk", majd csak úgy bezártál engem a kastélyba és hátra hagytál meghalni! Te voltál az, aki kegyetlenül el akart engem tenni láb alól! – Az emlékre Anabelle-nek ökölbe szorultak csontos ujjai a szoknyája két oldalán, de igyekezett nem elveszíteni a hidegvérét. – Ezt egy tucat szolgáló tanúsíthatja, akik a kastély előtt készséggel várják, hogy nyilatkozhassanak az ügyről. Minden bizonnyal azt is megerősítik majd, hogy rajtam kívül a saját fiadat is meg akartad ölni!

Mert így kellett lennie. Tudom, hogy te tetted ezt Calebbel. Te követted el ezt a merényletet a fiad ellen, még ha nem is te nyomtad le azt a gombot!

Dolores elkerekedő, eszement szemekkel nézett fel rá. Úgy bámult rá, mintha ő lenne az, aki megőrült és nem fordítva.

– Hogy aztán magam is a robbanás áldozata legyek? Ez egy elképesztően nagy ostobaság! – Dolores hisztérikusan nevetve meredt a salvák vezetőjére, majd a körülöttük lévő többi egyenruhás alakra. – Ezt a jelenlévő kedves biztos urak is remélem, hogy látják! Ez egy szemenszedett hazugság! Nincs semmi értelme!