Fehér nyakkendő

18. Hát ennyi volt

Dwightot mardosta a bűntudat. Miközben ott állt tehetetlenül és félszegen Mich mellett, úgy érezte, hogy legszívesebben elsüllyedne a föld alá.

Amikor megcsókolta őt a fiú, borzasztóan meglepődött. Soha nem hitte volna, hogy ez bekövetkezhet. Úgy gondolta, hogy előbb szakad be a kupola, előbb jön el ismét a világvége, minthogy Mich valaha is megcsókolja őt. Pedig egy nagyon régi álma, pontosabban vágya teljesült, de valahogy mégsem tudott neki örülni.

Talán ha tizenöt évesen tette volna meg ugyanezt a fiú, akkor ő lett volna a világon a legboldogabb ember. Most azonban rosszul érezte magát miatta, főleg, hogy a férjének nyoma veszett, ő neki pedig csak pár perce jutott eszébe. Mert annyira el voltam foglalva a Michsel való smárolással.

Szörnyűnek tartotta magát, ugyanakkor hazudott volna, ha azt mondja, hogy nem élvezte. Élvezte, és szüksége volt minden egyes percére. Semmiféle romantikus tartalmat nem tudott volna hozzáfűzni, mégis kellett neki. Egyetlen egy dolog hajtotta, amikor visszacsókolt: a ragaszkodás.

Szüksége volt Michre, ő volt a legjobb barátja, akit képtelen lett volna utálni vagy elengedni. Ő volt az, akivel felnőtt, aki ott volt vele minden bajban, aki kiállt mellette.

Amit bevallott neki és amit tett, az teljességgel összezavarta, de egyelőre nem volt ideje gondolkozni rajta. Csak egyetlen dolog járt a fejében.

Rain.

Feszülten figyelte Micht, aki egy hatalmas sóhaj után beleszólt a telefonba:

– Hol van a testvéred?

xxx

Az ósdi motor felverte maga után a port a Keleti romos utcáin. Különösen meleg nap volt, pedig még be sem köszöntött a május. Rain csupán egy fekete pólót és vékony farmert viselt, egyáltalán nem fázott a motoron. Sőt, verejtékező homlokának még jól is esett a kis szellő, ami motorozás közben támadt.

Igazából nem csak a meleg volt az, ami megizzasztotta, már több órája rendkívül ideges volt. A düh szinte égette az arcát, úgy érezte, hogy felrobban. Persze egyébként is heves vérmérsékletű volt, de most egy olyan dolgot tudott meg, ami túlmutatott eddigi élete minden baján: lesokkolta, dühítette, nem értette, nem volt felkészülve rá.

Habár hogyan is reagálna az ember huszonegy évesen, amikor közlik vele, hogy pár héten belül férjhez kell mennie? Ráadásul egy olyan sráchoz, akit csak az újságból ismer és szörnyen ellenszenves számára?

Egy burzsuj idióta.

Rain Clarheit ugyanúgy előítélkezett, mint akárki más. A perfectusokról volt meg legjobban a véleménye. Igazából nem volt velük semmi baja, csupán úgy érezte, hogy két különböző világban élnek. És ő lehet nem volt kíváncsi arra a bizonyos másvilágra.

Nyugodj meg, nyugodj meg, nyugodj meg.

Kántálta folyamatosan, próbálta összeszedni magát. Otthon már üvöltözött egyet édesanyjával, aztán próbálta felkeresni barátait, de Sage dolgozott, Acuzio pedig suliban volt. Úgy döntött tehát, hogy baráti lelkizés helyett inkább eltereli valamivel a gondolatait. És akkor eszébe jutott a „projekt".

A projekt... Na igen. Az is épp elég fejfájást és idegbajt okozott a fiúnak, de talán pont arra volt az adott pillanatban szüksége. Hisz a kedves bátyja minden bizonnyal ki fogja verni fejéből a mostani problémáit. Ettől az ötlettől vezérelve pattant fel a motorjára, és immár a Keleti utcáit rótta.