Fehér nyakkendő

26. (I. rész) Porfelhő

A nyaraló nappalija hallgatásba burkolózott. Dwight kényelmetlenül feszengett az egyik kanapén, és zavarában bőszen kortyolta a pohár vizet, amit korábban Deston töltött ki neki. Azonban hiába ivott, úgy érezte, hogy a torka egyre szárazabb és szárazabb.

A két Malherbe vele szemben lesokkolódva és szótlanul ült, már lassan egy egész perce. Fogalma sem volt, hogy mit gondolhatnak, és igazából már kicsit bánta, hogy beavatta őket ebbe az egész borzadályba. Habár ismét kihagyta a sztoriból a kerti összejövetelen történt eseményeket, mert úgy érezte, hogy az már igencsak árulás lenne Michsel szemben. Azt nem volt joga egyszerűen elmondani. Épp elég volt feldolgoznia a családjának azt a tényt, hogy a fiú a saját neméhez vonzódik és egy nefassal üzletel már évek óta. Ez utóbbi érdekes módon úgy tűnt, hogy sokkal inkább letaglózza a családot, mint a sztori másik fele.

– Caleb Clarheit – ízlelgette a nevet Deston, amikor végre meg bírt szólalni. Volt valami furcsa az arckifejezésében. Mintha nem lenne számára idegen a név, mintha tudná, hogy kiről van szó. Dwightnak ez nem igazán tetszett.

– Ismered őt? – kérdezte óvatosan. Az már csak hab lenne a tortán, ha kiderülne, hogy még Destonnak is köze van ahhoz a bűnözőhöz!
A fiú csak maga elé meredt, majd megrázta a fejét.

– Nem, nem ismerem. Csak hihetetlen, hogy mennyire összefutnak a szálak. Pont a sógorod! – motyogta kerülve a pillantását, és Dwight igazat adott neki, habár továbbra is úgy érezte, hogy valamit a másik nem mond el neki.
Lionell ekkor felpattant a székéből, és egy sóhajjal az ablakhoz sétált.

– És pont egy Clarheit! Az összes létező ember közül pont Christian fia! Micsoda irónia, istenem! – kiáltotta idegesen nevetve, majd láthatóan rögtön észre is vette magát, mert Dwight felé fordult. – Persze ezt ne vedd magadra, Dwight. A férjedet nem ismerem, ő lehet tisztességes ember. De az apja sajnos egy semmirekellő féreg!

A fiú idegesen mocorogni kezdett erre a kijelentésre. Egyrészt ismét elméjébe kúszott Rain elutasító és könnyes arca – amire most nagyon nem akart gondolni, mert úgy érezte, hogy kiszakad a szíve –, másfelől viszont csodálkozás és bosszúság járta át. Na, tessék, Lionell meg Rain apját ismeri! Ebben a városban mindenki ismer mindenkit, csak én nem?!
Hirtelen kérdések özönlötték el az agyát, nagyon sok kérdés, melyek igazából a kezdetektől ott függtek a levegőben megválaszolatlanul, de eddig eszébe sem jutott, hogy foglalkozzon velük. Túlságosan gondtalan és felhőtlen volt az élete. Most azonban bolondnak tartotta magát, amiért ilyen vak volt. Be kellett látnia, hogy az előző hetekben tényleg úgy viselkedett, mint egy idióta tizenkét éves, aki egy rózsaszínködben lavíroz és nem hall és nem lát semmit a színes maszlagtól. Ennek azonban most véget kellett vetnie. Fel kellett végre nőni.
Dwight nagyot nyelt.

– Honnan ismered Christian Clarheitot? – kérdezte félve, mert nem biztos, hogy akarta hallani a választ. És ha igaz, amit Innocentia mondott, akkor anya honnan ismeri őt? Soha nem meséltetek róla. Nagyon rossz érzése támadt és Lionell arckifejezése sem enyhített az idegességén.
A férfi homloka összeráncolódott. Meglepte és kényelmetlenül érintette a kérdés, ezt Dwight ki tudta olvasni a szemeiből.

– Soha nem mesélte édesanyád? – nézett rá a férfi, szürke szemei pedig bizonytalanul fénylettek. Mint aki nem tudja, hogy el szabad-e mondania a történetet, vagy sem. Miután Dwight csak megcsóválta a fejét, kelletlenül sóhajtott egyet.
– Ez egy hosszú történet, amit most nagyon nincs idő elmesélni. Sajnálom, Dwight. Legyen annyi elég, hogy régről ismerem Christiant. Én meg édesanyád jó barátai voltunk annak a nyomorultnak, de ennek már nagyon sok éve, és azóta borzasztóan megromlott a viszony. Sok dolog van a rovásán, amit egy éjszaka is kevés lenne elmesélni. – Lionell elmerengve bámult a semmibe, bizonyára egy pillanatra eszébe jutott a múlt. – És ezek szerint az alma nem esett messze a fájától! Egyszerűen nem hiszem el! Michel lepaktált egy Clarheittal!