Fehér nyakkendő

6. Soha többé tequila

A másnap a legszörnyűbb. A reggel, a napsütés, az émelyítő fájdalom, a hiányos emlékek. Dwight életében először tapasztalta meg mindezt, és rájött, hogy ez neki nagyon nem tetszik. Fájt a hasa, a feje, és úgy érezte, hogy nem bír megmozdulni, annyira rosszul van.

Az is nehezére esett, hogy kinyissa a szemeit, de tudta, hogy már úgysem lenne képes tovább aludni.

Hol vagyok? Ez volt az első kérdés, amely felötlött benne, miután megdörzsölte szemeit. Nagyot ásított, majd szétnézett maga körül. Egy meztelen hát villant ki a takaró alól, egy nagyon ismerős meztelen hát.

Baszd meg, ez a szemét! Nem hiszem el, hogy már megint meztelenül alszik... – gondolta fintorogva, de valami nagyon nem stimmelt neki, de nem tudta, hogy mi. Valami történt, de nem emlékezett hirtelen, ez pedig rettentően idegesítette. De akárhogy próbálta előhalászni elméjéből az eseményeket, túlságosan fájt most a feje.

Zavartan mászott ki a takaró alól, miközben kínosan ügyelt rá, hogy még véletlenül se ébressze fel az idősebb fiút. Pedig hatalmas nagy késztetést érzett rá, hogy beleüssön, megrúgja, vagy valami még kellemesebb módon verje fel, de egyelőre túl kuszák voltak a fejében a gondolatok.

Kibaszottul fáj a fejem!

Kissé ingatag léptekkel lépett ki a hálóból, majd a fürdőszoba felé vette az irányt. Minden bizonnyal az éjszaka folyamán többször meglátogathatta a mellékhelyiséget, mert automatikusan tudta, hogy két ajtót jobbra kell mennie.

Rögtön belépett, és legnagyobb kellemetlenségére társasága akadt a kicsiny helyiségben.

– Csá, Dwight! Hogy érzed magad? – nézett rá vigyorogva és rendkívül rekedt hangon Sage, aki éppen borotválkozott. Dwightnak most a legkevésbé sem volt kedve a rockerhez, főleg, hogy ennyire rosszul érezte magát. Ráadásul ő volt az egyik főkolompos, akinek hála olyan csúnyán lerészegedett az előző nap.

– Helló. Nagyon berúgtam tegnap, de gondolom ezzel nem mondtam újdonságot – dörzsölte meg az arcát, majd a távolabbi mosdókagylóhoz lépett. A szőke csak röhögött.

– Szép kis műsort csináltatok, az biztos!

– Csináltunk? – villant meg Dwight szeme gyanakvóan, és ismét eszébe jutott Rain meztelen háta, ahogy békésen fekszik ágyában.

Meztelenül... és rajtam is csak egy boxer van. Várjunk, ez nem is az én boxerem!!

Dwight nagyot nyelt, és hirtelen minden kusza gondolat kigubancolódott. Az este emlékképei, mint forró víz öntötték el, ő pedig billiárdgolyó méretű szemekkel hátrált meg a mosdókagylótól. – Te jó Isten! – túrt bele a hajába kétségbeesetten, ahogy egyre több kép ugrott be. Nem voltak összefüggő emlékek, de nem lehetett őket félreérteni.

Rain türkiz szemei pár centiméterről. Rain lehelete az arcán. Rain csókja. Rain karjai a derekán. Az ő karjai Rain nyakában. A sajátjához nyomódó ágyék. Egy nyelv. Levegő. Egy önelégült mosoly. Megint egy nyelv... És innentől sötétség.

– Úristen, nem mondod, hogy én lefeküdtem vele!? – motyogta inkább magának, mint Sage-nek, és arcára a félelem ült ki. Félelem az emlékek hiányától, az eseményektől, az érzéseitől. De legfőbbképpen Raintől. Ijedt arckifejezését fokozatosan felváltotta a méreg, míg végül már nem tudta visszatartani indulatát.

– Hogy volt képes rá? HOGY VOLT KÉPES KIHASZNÁLNI? – ordította, és a szőke srácnak lehetősége sem volt válaszolni, mert Dwight idegesen belemarkolt pólójába. – Ti szemét rohadékok, ez az ő terve volt, mi?!