Fehér nyakkendő

29. Testvérek

A sötétség egyre inkább szertefoszlott, ahogy a Nap első sugarai bevilágították Phoebus poros és száraz városát. A kupolán keresztül ugyan nem lehetett tisztán látni az izzó és fényes égitestet, de még homályosan is lenyűgözőnek hatott.

Caleb szerette a napfelkeltéket. Ilyenkor még többnyire üres volt a város, és még a Keleti is egy viszonylag barátságos arcát mutatta. Az ember majdnem elfelejtette, hogy micsoda szenny uralkodik a körzetben, annyira békésnek látszott.

A fiatal férfi szokásához híven átmászott a korláton, majd onnan szemlélte a reggelt. A tízemeletes bérház tetejéről, a Keleti legmagasabb pontjáról. A kezében cigaretta füstölgött, és meglepően nyugodtnak érezte magát. Sajgott ugyan a lába a vágásoktól, az előző nap emlékei pedig még élénken éltek benne, de az egyedüllét és a csend mindig megnyugtatta. Lehunyta a szemeit és hagyta, hogy beborítsák arcát az aranyló sugarak.

Egy pár perc múlva aztán nagyot sóhajtott, majd elővette a mobilját. Ideje volt cselekedni, habár nagyon nem akart, és legszívesebben egész nap csak ült volna a bérház tetején. Gondtalanul.

– Mi a helyzet otthon, Gordon? – szólt bele a telefonba, miközben elnyomta a csikket. Mióta lelépett a bázisról nem beszélt a csatlósaival, habár látta, hogy többször is hívták az este folyamán. Akkor azonban nem érdekelte semmi más, csak a mindent elemésztő düh.

A másik oldalról egy pillanatnyi hallgatás volt a válasz, és Caleb már ebből tudta, hogy valaminek rohadtul nem fog örülni. A sejtése be is igazolódott, amikor megkapta Gordontól a választ.

Világoskék szemei kitágultak, és olyan szintű méreg lepte el az agyát, hogy meg kellett kapaszkodnia a korlátban, hogy ne essen előre.

– Micsoda?! Mégis mi a faszt keres ott? – ordított a telefonba, és teljesen szertefoszlott a reggeli nyugalma.

A kurva életbe. Caleb nem akart vele találkozni. Most azzal a rohadt Sieger kölyökkel és a faszfej de Malherbe pasassal kellett foglalkoznia, hisz már olyan jól kitalálta az egészet... Azonban nem hagyta békén a gondolat, hogy az a rohadék ott van. Vele.

Mégis hogy a faszomba került oda?

Caleb nagyot nyelt, majd idegesen átugrott a korlát belső oldalára. Elhatározta magát. Talán egy gyors reggeli látogatás belefér, hisz amúgy is össze akarta szedni Gordont és Hozie-t.

– Egy pár perc és ott vagyok. Addig ne tegyetek semmit.

Azzal levágta a telefont, és káromkodott egy hatalmasat.

Az a barom öccse. Egy két napja juttatták kórházba, erre ismét hősködni akar? Hát soha nem tanul a hibáiból? Miért nem képes már ő is békén hagyni? Legalább erre a két napra? Minek kell beleártania magát ebbe az egészbe, mégis mi a faszt akar elérni?

Rain, annyira, de annyira gyűlöllek. De talán végre megtanulod majd, hogy ne ártsd bele magad az életembe.

Caleb rideg és eltökélt arccal indult lefelé a lépcsőkön, de közben a szíve majd kiszakadt a helyéről.

Talán mégis csak várta, hogy találkozzanak.

xxx

Rain arra ébredt, hogy valami nehéz és nagy a mellkasának feszül és kellemetlenül nyomja sérült bordáit. Kellett pár másodperc, mire felfogta, hogy az a nehéz valami történetesen Michel de Malherbe, aki most mindenféle gátlás nélkül a nyakába fúrta az arcát és békésen aludta az igazak álmát. A fiú csak remélni merte, hogy a másik nem csorgatja rá a nyálát, mert annál undorítóbbat el sem tudott volna képzelni. Már így is szörnyen borzasztó volt az éjszaka a május végi hőségben: a testük teljesen egymáshoz izzadt, és Rain undorodva gondolt vissza arra a momentumra, amikor már nem tudta többé eldönteni, hogy a mellkasán végigfutó verejték a sajátja vagy a Miché. Az már csak hab volt a tortán, hogy ennek tetejében még majdnem éhen haltak meg szomjan.