Fehér nyakkendő

15. Csalódás

Phoebus szürke köntöst öltött magára, a kupolán keresztül látszott, hogy csúnya felhők keresztezik az eget. Lehet, hogy az eső is csepergett, ezt senki sem láthatta. A hőmérséklet ezzel szemben ismét hihetetlenül magasra hágott, és ennek a furcsa kettősségnek a hatására az érzékenyebbek egész nap fejfájásra panaszkodtak.

Lionell de Malherbe-en azonban egyáltalán nem jelentkeztek a frontból fakadó nyomottság tünetei. Frissen, kipihenten és kifogástalanul felöltözve sétált végig a fehér márványköves előcsarnokon, miközben mindkét oldalról mély meghajlások köszöntötték. Nem hiába, ő volt a város, és talán az ország egyik legbefolyásosabb politikusa, így mély tisztelet övezte mind a perfectusok, mind az ordinariusok körében. Legalábbis tiszteletet míveltek irányába, hisz az ellenkezőjét senki nem merte meglépni. Nem lett volna jó egy ilyen nagy személyiség ellenérzését kiváltani, csak képzelni tudták, hogy mire lenne képes a hatalmával. Azt pedig senki nem akarta megtapasztalni.

A férfi, akárcsak általában, rá sem hederített a személyzetre. Nem is kellett, egy szó nélkül sietett el a recepció mellett, ennyi elég volt, hogy a pultnál ülő fiatal csitri beüssön egy számot a telefonba, ezzel jelezze kollégáinak az perfectus érkezését. Lionell közben elért a főkapuhoz, majd az ellenőrző berendezéshez lépett. Egy beidegződött mozdulattal csúsztatta a gépbe beléptető kártyáját, majd óvatosan a retina és íriszazonosító gép felé fordult. Zöldes fény futott végig szürkés szemein, majd a kijelzőn rövidesen a „jogosult" felirat villogott. Lionell türelmetlenkedve várta, hogy végre megnyíljon előtte a terem ajtaja, ahol aztán már egy tálcás szolgáló fogadta.

– Jó reggelt, de Malherbe úr! – köszöntötte, de a férfi válasz helyett csak elsietett mellette. A fiatal lány csalódva lépett arrébb, tudta, hogy ez annyit tesz: „Köszönöm, nem kell kávé, hagyj békén."

A férfi céltudatosan haladt a hatalmas terem egyik elkülönített része felé. Útja közben mindenféle technikai berendezés mellett elhaladt. Csövek, vezetékek, képernyők fogadták őt minden irányból, a képernyők előtt pedig dolgozók ügyködtek – szegényebb perfectusok, akiket nem illetett meg a vasárnapi pihenő joga –, sorban köszöntek az elhaladó Lionellnek, aki csak egy fejbólintással viszonozta a gesztust. Lassan aztán elérte az elkülönített szobát, melybe miután belépett, szinte rögtön meg is torpant. Valaki ült a berendezésnél, amelyhez célja irányította.

– Clarheit! – fagyott az arcára a mosoly, ahogy a nevet kimondta. – Te meg mit keresel itt? – Hangja hűvös volt és ellenséges. A felszólításra a sötét hajú férfi megfordult a székkel, majd egy lenéző mosollyal üdvözölte a politikust.

– Lionell, jó reggelt! Micsoda megtiszteltetés, hogy méltóztatsz hozzám szólni! De mégis mi ez a köszöntés? Ezt én is kérdezhetném tőled, nem? – A férfi hangja szenvtelen volt, a rangbeli különbség nem engedte volna meg ezt a hangnemet, de látszólag egyáltalán nem érezte magát feszélyezve, amiért így szólt a politikushoz. Kihívóan bámult annak szürke szemeibe, és ez Lionellt még inkább bosszantotta. Próbálta azonban leplezni indulatát.

– Nem tartozok neked magyarázattal, ez az én irodám, akkor jövök be, amikor akarok.

– Tévedés, ez a Rendszer gazdasági épületének központi terme – javította ki negédes hangon a férfi, miközben ujjait ütemesen kopogtatta Lionell székének karfáján. – Bárki bejöhet ide, aki rendelkezik a szükséges engedélyekkel.

– És te rendelkezel, mert annyira elismert tagja lettél a Rendszernek.

A politikus arca grimaszba húzódott. Mindketten tudták, hogy a férfi azóta élvez ilyen kiváltságokat, mióta a fia összeházasodott az ország leggazdagabb perfectusának csemetéjével. Christian mégis úgy kezelte a helyzetet, mintha végre elismerték volna szaktudását. Lionell undorodva nézett rá.