Fehér nyakkendő

45. (I. rész) Edrick

Edrick a gondosan metszett sövény mellett álldogált és a torkában kalapáló szívvel nézte a játszótéren fel-alá futkorászó gyerekeket. A tenyere erősen verejtékezett és úgy érezte, hogy kavarog a gyomra a rosszulléttől. Habár nem először járt a díszes kis téren és nem először leselkedett a bokor mellől, most mégis minden más volt.

Ma minden más lesz.

Edrick tekintete az előtte zsibongó gyerektömegről az egyik homokozónál üldögélő, barna hajú kisfiúra tévedt. A gyermek teljesen egyedül építgetett egy homokvárat, de látszólag egyáltalán nem zavarta, hogy nincs társasága. Körülbelül hat-hétéves forma lehetett és olyan ruhadarabokat hordott, amelyeket Edrick korábban csak a tévéműsorokban vagy a plakátokon látott: aranygombokkal kirakott sötétkék kis mellényt, alatta pedig egy olyan hófehér inget, melynek szegélyét aranyhímzés borította. A kisfiú hozzáillő sötét térdnadrágot viselt, melyen szintén visszaköszönt a finom arany kézimunka.

Edrick nagyot nyelt. Ő rajta csupán egy olcsó farmernadrág és egy viszonylag jobb minőségű fekete pulóver volt – amire így is a létező összes kuporgatott pénze ráment –, most mégis a lehető legostobábban érezte magát benne. Hirtelen kezdett inába szállni a bátorsága, főleg, hogy körülötte az összes gyerek elegánsan volt felöltözve, a legújabb perfectus divatnak megfelelően. Az sem igazán segített, hogy a kora is feszélyezte: tizenhárom évesként túlkorosnak tartotta magát a játszótér alsóosztályos közönségéhez képest, habár jól tudta, hogy alulfejlett testalkata és lányos arca miatt körülbelül mindenki kilenc-tíz évesnek nézheti. Egy gonosz kis hang az elméje hátuljában mégis azt suttogta, hogy forduljon vissza és tűnjön el innen.

Nincs itt semmi keresnivalód, Edrick. Ki fog téged nevetni, sőt, szóba sem fog veled állni! Azt mondja majd, hogy egy undorító nefas vagy. Az összes gyerek aztán ki fog gúnyolni és a felnőttek leordibálnak, majd kitiltanak innen.

Edrick megcsóválta a fejét.

Nem.

Túl sok ideje várt erre. Túl sokat bujkált névtelenül, gyáván a sövényben, miközben minden egyes alkalommal csak sóvárgás gyúlt a szívében. Ennél tökéletesebb alkalom nem lesz és ezt nagyon jól tudta. A kisfiú most egyedül van, ami nem biztos, hogy sokáig fog tartani, ha tovább húzza az időt.

Edrick mély levegőt vett, majd összeszedte minden bátorságát. Lassan kilépett a rejtekhelyéről és elindult a homokozó felé. Úgy érezte, hogy mindenki őt bámulja, hogy minden létező szempár rászegeződik és az illetlen ruházatát becsmérli. Minden egyes lépésnél egyre nagyobb csomó nőtt a torkában, de már nem volt visszaút.

Amikor végre odaért az úti céljához – legnagyobb döbbenetére mindenféle atrocitás nélkül –, a barna hajú kisfiú először rá sem hederített, csak erősen koncentrálva építgette tovább a homokvárat.

– Öh... Dwight? – szólalt meg Edrick kissé remegő hangon és elképesztően szánalmasan érezte magát, ahogy ott ácsorgott a tőle körülbelül hét évvel fiatalabb gyermek mellett. Fordulj meg és menj el. Még nem késő elmenni, még nem késő, hogy elfelejtsd ezt az egész ostobaságot...

A kisfiú azonban a nevére felkapta a fejét és nem volt tovább menekülési lehetősége. Ahogy meglátta Edricket, barna szemei először kíváncsian, majd kissé bizalmatlanul összeszűkültek.

– Te meg ki vagy? – kérdezte számonkérően, kisfiús pimaszsággal, Edricket pedig rögtön letaglózta a fiú hangjában megbúvó határozottság. Le sem tagadhatta volna, hogy vérbeli perfectus.

– Edricknek hívnak – nyögte ki halkan, még mindig kalapáló szívvel, mire Dwight elgondolkozva hümmögött egyet. Edrick nem tudta eldönteni, hogy ez egy elismerő vagy egy lenéző hümmögés-e. A kis Dwight végül elmosolyodott.