Fehér nyakkendő

45. (II. rész) Fekete Herceg

A kis Dwight az emeleti társalgóban várakozott. Percek óta néma csendben üldögélt az egyik kanapén, miközben az alsó ajkát harapdálta – gyerekes és idétlen szokás volt, amiért általában mindig megszidták a szülei vagy a személyzet tagjai, de nem igazán tudta megállni, amikor izgult. Most pedig nagyon-nagyon izgult.

A kisfiú tudta, hogy ezúttal nem fogja megúszni szárazon. Félve pillantott le kiszakadt nadrágjára, melyből tisztán látszódott véres, lehorzsolt térde. Legszívesebben lehúzta volna magáról a bűnös ruhadarabot és gyorsan felvett volna egy másikat, hogy leplezze a történteket, de tudta, hogy gyávaság lenne megtennie. És már nem is igazán lett volna rá ideje.

Az édesanyja további fél percet várakoztatta, majd úgy tört be a díszes szobába, mint egy száguldó hurrikán. Az arca olyan szigorú és hűvös volt, hogy a kisfiú gyomra rögtön görcsbe rándult a látványától. Ha eddig valamennyire is reménykedett benne, hogy Dolores nem fog kiakadni, most minden bizakodása szertefoszlott.

Jaj nekem. Anya sokkal mérgesebb rám, mint azt gondoltam.

– Mégis hogy képzelted ezt?! – emelte fel a hangját Dolores, miközben villámló szemekkel végigmérte először Dwight piszkos, horzsolással teli arcát, majd szakadt nadrágját. A véres térdek látványa egyáltalán nem hatotta meg őt, csak még inkább elkomorult tőle a tekintete és összeráncolódott a homloka.
– A kis akciótok miatt az előbb húsz percig kellett beszélnem Derek édesanyjával, hogy megnyugtassam! Örülhetsz, hogy nem hívta fel az osztályfőnököt vagy az igazgatónőt az iskolából! Micsoda szégyen!

Dolores idegesen a füle mögé tűrt egy kósza hajszálat, miközben elkezdett fel-alá járkálni a szobában. Dwight nagyot nyelt. Soha korábban nem sikerült még ennyire felbosszantania az édesanyját és soha korábban nem beszélt még vele ilyen indulatosan. Most miért akadt ki ennyire? Annyira azért nem vészes a helyzet, igaz? Megijesztette őt Dolores viselkedése, ugyanakkor az igazságérzete is egyre inkább feszíteni kezdte a mellkasát. Mert ez egyszerűen nem volt igazságos. Nem vele kéne ordibálnia Doloresnek!

– Nem én kezdtem, anya! – bukott ki a kisfiúból sokkal dölyfösebben és elkeseredettebben, mint ahogy azt szerette volna. De nem tudta már magát leállítani. – Derek undokul viselkedett velem és csúnyaságokat mondott a barátomra! Én csak... nem akartam, hogy így beszéljen róla!

– És ennek az a módja, hogy a falhoz lököd őt? Mi lett volna, ha betörik a feje és a kórházban köt ki? Ebbe belegondoltál? – Dolores jeges szavai szinte késként döfődtek a kisfiú mellkasába. A nő indulatosan lépett hozzá közelebb.
– Így kell egy elit perfectusnak viselkedni? Ráadásul ketten egy ellen? Szerinted ez egy igazságos harc volt?

Az édesanyja arcára mély elégedetlenség és csalódottság ült ki. Dwight jól ismerte már ezt a tekintetet. Az apja is előszeretettel nézett így rá, amikor rossz jegyet hozott haza az iskolából vagy amikor éppen nem úgy viselkedett, mint ahogy az egy kifogástalan, nemes perfectushoz illik. Dwight utálta ezt a tekintetet minden porcikájával, mert fájt és mindig lelkiismeret-furdalása támadt miatta. Mindennél jobban utált a szüleinek csalódást okozni. De most az egyszer tudta, hogy nincs igaza Doloresnek. Derek sokkal nagyobb és erősebb volt nála és Michnél is, szinte meg sem kottyant neki az egész, ráadásul még ketten is majdnem kevesek voltak ellene.

– Mich csak meg akart engem védeni! – kezdett bele védekezően. – Derek kicsavarta a karomat és nekilökött a betonnak, aztán el akart engem verni! – Dwight arca megrezdült a kellemetlen emlékre, a térdei pedig ismét sajogni kezdtek a fájdalomtól. Derek olyan erősen vágta őt a földre, hogy alig bírt utána felkelni.
– Mich azért ugrott rá és harapott belé, hogy ne bántson engem! – Dwight egy pillanatra megállt, majd elszántan édesanyja jeges szemeibe nézett. – És Derek tökre megérdemelte, mert egy hülye volt!