Fehér nyakkendő

21. Széttört burok

Hajnali egy óra volt, Mich pedig még mindig nem ért haza. Őszintén szólva már rég otthon lehetett volna, de szándékosan húzta az időt a városban. Először csak céltalanul bolyongott a poros utcák között, majd egy váratlan ötlettől vezérelve elment a kikötőhöz.

A fiú szerette ezt a helyet, mert ez volt a legközelebb az üvegfalon túli világhoz. Az emberek itt indultak el külföldre a hatalmas nagy tengeralattjárókkal, ez volt a Nyugati legszélső pontja. Persze több ilyen „kijárat" is volt a kupola üvegén kialakítva, de Michnek ez volt a kedvence. A homályos üvegen keresztül jobb időben lehetett látni a tengert. És habár éjszaka volt és a sötétben aligha látszódott valami, Micht megnyugtatta a víz közelsége. Mintha még a levegő is más lett volna Phoebusnak ezen a részén.

Olyan illata van, mint a szabadságnak.

A gondolatra kirázta őt a hideg, majd úgy döntött, hogy ideje hazamenni. Nem a nyaralójukba, hanem tényleg haza, a de Malherbe kastélyba. Épp elég időt volt már távol a családjától a mély önsajnálata és depressziója miatt. Ráadásul elege volt ebből a napból, másra sem vágyott, csak a saját ágyára a saját szobájában, hogy végre kiüríthesse az agyát és aludhasson. Kezdtek ugyanis nyomasztó gondolatai támadni.

Persze a dolgon az sem segített, hogy egy fél órája beszélt Dwighttal telefonon. Muszáj volt felhívnia, hogy megkérdezze, mi a helyzet a férjével, habár inkább az érdekelte, hogy mi van Dwighttal. A fiú persze továbbra is szörnyen aggodalmas volt és ideges, ami nem is csoda, mivel elvileg alaposan megverték Raint, aki mellesleg még fel sem ébredt.

Dwight azt is elmondta neki, hogy Rainre az apja talált rá a Rendszer kertjében, összekötözött kezekkel és lábakkal. Nem is volt vitás, hogy Caleb keze van a dologban. A kérdés inkább az volt, hogy miért? Erről azonban nem beszéltek a telefonban, Dwight eléggé zaklatott volt, Mich pedig nem akarta jobban kiborítani mindenféle elméletekkel. Mert volt neki egy pár, de ezen ő maga sem akart gondolkozni. Ez viszont szörnyen nehéz volt, mert egyre tisztábban látta az összefüggést az események között.

Nem, nem agyalok ezen. Majd holnap. Vagyis reggel. Vagy inkább soha. Csak hadd aludjak már.

Amikor végre hazatért, egy gombóccal a torkában konstatálta, hogy apja dolgozószobájában fel van kapcsolva a villany. Sőt, az ajtóból pont ki lehetett látni a hallra. Mich megpróbált felsomfordálni a szobájába, abban reménykedve, hogy megúszhatja a családtagjával való találkozást. Azonban ez a reményszikra elég hamar szertefoszlott, ahogy egy mély hang felzendült mögötte.

– Mich, gyere csak ide! – szólalt meg Lionell az ajtóból, és egyáltalán nem tűnt barátságosnak a hanglejtése. A fiú rögtön levágta, hogy apja nincs jókedvében. Most valami hatalmas nagy lecseszésben vagy apai szentbeszédben lesz része, és igazán nem hiányzott most ez neki.

Ingerülten fordult vissza a lépcsőtől.

– Apa, nagyon fáradt vagyok. Nem halaszthatnánk holnapra a lecseszést? Tudom, hogy haragudtok rám, amiért...

– Maradj csöndben és gyere be az irodámba! Valami másról kell beszélnünk! – vágott közbe az férfi sietve, és Mich csak most látta meg, hogy milyen nyúzott apja arca. Zöldesszürke szemei vérben úsztak, homlokán verejték csillogott. Hosszú, hullámos haja most összecsomósodva omlott a vállára. Valami nem volt rendben.

Michnek görcsbe rándult a gyomra. Lehet nem akarta inkább tudni, hogy miről van szó.

Ennek ellenére némán ment be az irodába, majd amikor becsukódott mögötte az ajtó, visszafojtott lélegzettel várta apja mondandóját.