Fehér nyakkendő

40. C. C.

Mich soha nem érezte még magát annyira egyedül, mint abban a pillanatban. A kastély tömege dühöngő óriásként morajlott a távolban, ő pedig ott állt egyedül, jó pár utcányival arrébb, falfehéren, rémülten és olyan apróra zsugorodva, mint egy porszem a levegőben. Hideg veríték futott végig a hátán, és úgy érezte, hogy közel áll ahhoz, hogy ismételten elájuljon. 

Álmodom. Ez csak egy rossz álom, igaz? Még mindig ott fekszem a sikátorban. Nemsokára fel fogok ébredni.

A lehulló törmelék utolsó darabjai azonban a szeme láttára záporoztak a mélybe, és Mich dermedten figyelte, ahogy a kastély közepén egy kisebb völgyet váj magának a pusztítás. Olyan volt, mintha U alakban beletúrtak volna egy óriási méretű ásóval vagy csáklyával. A főbejárat felett szinte mind a három emelet beomlott. A középen lévő két díszes toronyból semmi sem maradt, és Mich homályos elméje csak nehezen realizálta, hogy ez mit is jelent.

Azokból a tornyokból egyszer megpróbáltuk kutatni a csillagokat. Ott volt Dwight dédnagyapjának a teleszkópja.

Caleb dédnagyapjának a teleszkópja...

Micht abban a pillanatban elöntötte a tehetetlen indulat. Az igazságérzete olyan váratlanul és olyan intenzíven tört utat az elméjébe, hogy szinte rögtön félresöpörte a félelmét és dermedtségét.

Elege volt, nem bírta tovább. A feszültségtől kitörtek belőle a könnyek, azon a napon sokadjára, de már nem tudta őt érdekelni. Dühösen törölte meg az arcát, és tudta, hogy csak a koszt és a port dörgöli bele még inkább a bőrébe, de már nem igazán számított az egész. 

Szörnyen elege volt mindenből. Elege volt abból, hogy kudarcot kudarcra halmoz, és minden, amit tesz, a visszájára fordul. Nem tudta elfogadni azt a fajta igazságtalanságot, amit kapott a sorstól, és amely állandóan próbák elé állította őt.
Azt a fajta igazságtalanságot sem tudta egyszerűen elfogadni, amit Caleb kapott az élettől. Amiért ő még csak soha nem is futhatott végig a Sieger kastély folyosóin gyerekként, amiért ő neki semmilyen emléke nem kötődött a lerombolt tornyokhoz vagy ahhoz a fránya teleszkóphoz, amely az előbb az eszébe jutott. Miért tették ezt vele? Miért dobták őt félre? Hogy mondhattak le egy ilyen elképesztő emberről, mint Caleb?

Soha nem voltál értéktelen. Soha. Miért nem hittél nekem?

Mich dühödten gondolt arra, ahogy elváltak egymástól. A könnyei még inkább megindultak az arcán, ő pedig szaggatottan vette a levegőt. Szúrt a tüdeje. Legszívesebben felkiáltott volna az indulat és fájdalom sajátos keverékétől, amely ránehezedett a mellkasára.
Végső soron Caleb sem tett vele mást, minthogy félrelökte őt magától, mint egy értéktelen vackot. A sorsára hagyta őt, egyedül. És akkor még ez is? Nem volt neki elég?!

Nem volt neki elég, hogy ismét széttörte a szívét?

Most végig kell néznie, hogy a kastély, amit a második otthonaként szeretett a szeme láttára szétesik? Mégis mi a fenét képzel magáról a férfi?! Mit gondol, meddig feszítheti a húrt?!

Ezt nem hagyom! Nem hagyom, hogy ezt tegye velem. Egy de Malherbe-et soha nem győzhet le egy Clarheit. Soha!

Mich nagyot nyelt, és próbálta rendezni a légzését. Elhatározta, hogy nem fogadja el a történteket és nem fog csak úgy beletörődni. A kastély nem omlott le teljesen. Amíg nem omlott le a földig, amíg egyetlen emelete is áll, amíg egyetlen FALA is áll, addig igenis van remény! És Caleb nem fogja belőle kiölni a reményt, akármennyire is próbálkozik!
A helyzet egyébként sem annyira súlyos, mint amilyen súlyos lehetett volna. Igaz? Nem volt az!