Fehér nyakkendő

3. Transzporter

A hét első két napja szokásosan telt az ifjú fiú életében: Michsel és Flórával az egyetemre mentek, ahol természetesen a kiváló magántanáruk, Eric Hoyt professzor vezette be őket az építészmérnöki világ rejtelmeibe. Már kiskoruk óta ennek az iránynak megfelelően tanultak, hisz a Rendszer kimutatta, hogy ebben a szakmában lehetnek a legsikeresebbek. Ők pedig nem lázongtak, nem mondtak ellent... így nevelték őket, Dwight számára pedig természetes volt, hogy ezt kell tanulnia, nem is vágyott soha másra.

Ugyan ő sem szeretett tanulni a többi diákhoz hasonlóan, de most kivételesen örült, hogy nem kell otthon lennie: addig sem látja Raint, akire most rendkívül mérges volt.

A hétvégi incidens óta nem szóltak egymáshoz, jobban fogalmazva Dwight igyekezett a lehető legnagyobb mértékben elkerülni őt. Habár ez szükségtelen volt, mert a fiú sem hétfőn, sem kedden nem jelent meg náluk.

A hét közepén aztán édesanyja unszolta, hogy hívja át Raint vagy látogassa meg. Hihetetlennek tartotta, hogy a két fiú így viselkedik, amikor a hétvégén házasodtak össze.
Dwight csak elfintorodott, nem igazán érdekelte őt Rain: felőle azt csinál, amit akar. A szíve mélyén azonban sértette a büszkeségét, hogy a másik fiú nem kereste őt. Úgy gondolta, hogy minimum egy bocsánatkéréssel jár neki a tiszteletlen viselkedése miatt.

Végül Dolores olyan rémképekkel kezdte idegesíteni, hogy biztos történt vele valami, balesetet szenvedett vagy megtámadták.

– Jó-jó, felhívom – hadarta a fiú, majd idegesen belemotyogta férje nevét modern karórájába, és félrevonult. Dolores elégedetten ment a dolgára.

– Igen? – szólalt meg Rain pár másodperc múlva, Dwightot pedig kiverte a víz.

– Helló. – Valamiért úgy érezte, égeti a karját az óra. – Hol a fenében vagy már két napja? Anyám már nagyon ideges, azt hitte, hogy valami bajod esett!

– Tényleg? – A vonal túlsó végén nevetés hangzott fel, és a fiatal fiú szinte látta maga előtt az önelégült arcot. Legszívesebben behúzott volna neki.

– Mi a fenén röhögsz?

– Csak azon, hogy mennyire el van varázsolódva a családod. – Rain abbahagyta a nevetést, majd hirtelen megkomolyodott a hangja. – Bocsásd meg, hogy nem jelentem meg nálatok. Valaki megdolgozik azért, amije van. Nem repül a karomra a vadonatúj telefon, mint neked.

Dwight nem akart hinni a fülének. Ő hívta fel, hogy érdeklődjön, tiszta jó szándékból, erre ez a szemét még pimaszkodik vele meg beszólogat. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy tényleg léteznek ekkora parasztok.

– Ó, baszogass csak, amiért a szüleim mindent megteremtenek nekem. Talán én tehetek róla? Most a földet kéne túrnom, hogy megháláljam nekik?

– Nem, csak nem kéne elkényeztetett hülyegyerekként viselkedned. Ráadásul úgy teszel, mintha érdekelnélek, közben kurvára nem. Csakis anyád miatt hívtál fel. Seggfej. – Azzal ki akarta nyomni a telefont, de Dwight olyan lendülettel válaszolt, hogy mégsem tette meg.

– Ez nem igaz! – csattant fel, majd hirtelen habogni kezdett: – Mármint... én... a férjem vagy! Nem viselkedhetsz így velem! Lehet jómódban élek, de igenis tanulok minden áldott nap, hogy a jövőben én is meg tudjak élni! Seggfej!

A fiatal fiú kikelt magából, arca pedig lángolt. Csak áldani tudta az Istent, hogy az adott pillanatban nem látta őt Rain. Minden bizonnyal kinevette volna, habár a nevetés így sem maradt el.

– Na idefigyelj. Ha már ennyire kimagyaráztad magad, akkor pár percen belül elétek megyek. Segíthetsz ma melózni. Vedd elő a motorodat. Na csá!