Fehér nyakkendő

42. Tűz

Mich csak némán nézte a férfit, és próbálta lenyelni a kikívánkozó könnyeit, melyek minduntalan homályossá tették a tekintetét. Caleb továbbra is a romos folyosón térdelt, sötét haja mélyen a szemébe kúszott, szinte árnyékot vetett rá. Nem lehetett igazán kivenni a tekintetét, de az állán lepergő nedves csíkok mindent elárultak az érzéseiről. Borzalmasan szenvedett. Borzalmasan fájt neki ez az egész.

Mich egy remegő sóhaj kíséretében megtörölte a saját szemeit, majd óvatosan közelebb lépett a férfihoz és leguggolt mellé. Egy pillanatra elbizonytalanodott.

Mit tegyek? Mit tehetnék, hogy jobb legyen neki? Istenem, mit tegyek?

Minden porcikájával magához akarta húzni a férfit, szorosan át akarta ölelni és csak erősen tartani őt a karjai között. Meg akarta simogatni az arcát és letörölni a könnyeit. A híres de Malherbe bátorsága azonban csúfosan cserbenhagyta, és helyette csak egy suta, esetlen és gyenge érintésre futotta a férfi hátán.
Félt, hogy Caleb így is el fogja taszítani magától, hogy még inkább ki fog tőle borulni. Reszketeg ujjakkal simított végig a lapockáján, és érezte, hogy Caleb izmai vészesen megfeszülnek az érintése alatt. Visszafojtott lélegzettel várta az elutasítást, a félrelökést, de végül a férfi nem tett semmit. Csak szótlanul hagyta, hogy Mich óvatosan és gyengéden simogassa a hátát, hogy meleg tenyere kimondatlan, vigasztaló szavakat dörzsöljön a bőrébe. Valahogy ettől a fiúnak még inkább megsajdult a szíve.

– Annyira kibaszott ironikus ez az egész... – szólalt meg a férfi pár másodperc után, a hangja rekedtnek hatott a könnyektől. Továbbra sem nézett rá Michre, csak üveges tekintettel bámult maga elé.
– Az egész rohadt világon... – kezdett bele nehézkesen. – Az egész rohadt világon ő volt az egyetlen ember, akinek minden oka megvolt rá, hogy gyűlöljön engem, érted?

Mich nem válaszolt. Tudta, hogy Caleb nem is igazán vár tőle választ. A férfi egy pillanatra lehunyta könnyben úszó szemeit, majd keserűen, fájdalommal telve elmosolyodott.

– Én voltam a fattyú kölyök, aki elbaszta a házasságát, aki tönkretette a tökéletes családi idillt –megcsuklott a hangja és a tekintete ismét kezdett homályosodni. – Mégis képes volt minden egyes alkalommal mosolyogni rám és úgy tenni, mintha nem lennék egy kibaszott betolakodó a házukban, érted? Még ha gyűlölt is engem a szíve legmélyén, soha nem mutatta ki. Soha.

Caleb arcán ismét végigfolyt egy könnycsepp. Zihálva szedte a levegőt, és Mich érezte a tenyere alatt, hogy szörnyen gyorsan verdes a szíve. A fiú mellkasa fájdalmasan megfeszült. Tudta, hogy mondania kell valamit, hogy meg kell nyugtatnia valahogy a férfit. Hogy valahogy meg kell találniuk a kiutat a helyzetből. Lennie kell kiútnak! Nem lehet, hogy így legyen vége!

– Még nem biztos, hogy... hogy meghalt – szólalt meg halkan, erőtlenül, majd nagyot nyelt. Össze kellett szednie magát Caleb érdekében. – Amíg nem láttuk, amíg nincs rá bizonyíték, addig túlélhette – folytatta valamivel határozottabban, és próbálta elhitetni magával, hogy ez az igazság. Hisz nem adhatták fel csak úgy! Calebről is mindenki azt hitte, hogy halott, róla is szinte mindenki lemondott. Lennie kell rá egy kicsinyke esélynek, hogy Anabelle túlélte.
– Lehet, hogy ő is egy biztonságos részén van a kastélynak. Az is lehet, hogy itt sem volt! Honnan tudod biztosra, hogy tényleg a kastélyban tartózkodott a robbanáskor? – Mich szívében kezdett pislákolni egy halvány reménysugár, ahogy győzködte magát és Calebet. – Mi van, ha Dolores csak hazudott, hogy még inkább beléd marjon?!

Igen, Doloresnek hazudnia kellett. Az a kegyetlen nő csak össze akarja tiporni Caleb szívét! Hisz tényleg úgy nézett rá, mint egy piszkos rongyra, mint egy undorító korcsra. Mint egy értéktelen senkire. Mich nem akarta még most sem igazán elhinni, de a saját szemével látta a nő arcát. Ezek után pedig bármit kinézett a perfectusból. Biztos, hogy képes lenne még egy ilyen szörnyű hazugságra is!