Fehér nyakkendő

43. A kupolán túl

Egy pillanatra csend telepedett rájuk. Caleb szinte az arcán érezte apja dühödt, fanyar leheletét. Annyira közel állt hozzá, hogy majdnem összeért a homlokuk, de még így is olyan érzés volt, mintha egy áthidalhatatlan szakadék tátongana közöttük. 

Caleb nagyot nyelt, próbálta rendezni a légzését. Az apja hatalmas termete gyerekkorától fogva félelmet keltett benne és satuba fogta a szívét, Calebnek pedig ismét emlékeztetnie kellett magát, hogy már nem az a szánalmas kisgyerek, aki egykoron volt.

Már nem vagyok Edrick. Már nem félemlíthet meg. Caleb szívét ellepte az indulat, ahogy a múltra gondolt, de amikor megszólalt, az arca higgadt volt és hűvös.

– Mindig meglep, amikor találkozunk, és nem bűzlesz a piától, mint egy disznó – közölte maró gúnnyal a hangjában, egyenesen apja kellemetlen türkizkék szemeibe nézve. – Mi történt, összeszedted végre magad a családod kedvéért? Most már számítanak neked annyit, hogy ne legyél egy alkoholista fasz?

Merész beszólás volt, Caleb azonban egy pillanatig sem bánta. Christian arca szinte rögtön eltorzult a méregtől és még jobban megszorította megviselt pólóját.

– Hol van Anabelle? – ismételte meg dühösen, és Caleb úgy gondolta, hogy kevés választja el a férfit attól, hogy behúzzon neki egyet vagy a falhoz csapja őt. – Mit tettetek vele? Tudom, hogy itt kell lennie, szóval ne merészelj hazudni nekem, Caleb!

Amennyire zengő és dühtől fűtött volt a férfi hangja, legalább annyi félelem és kétség lakozott a tekintetében. A szemei elárulták, hogy tényleg aggódik – szinte retteg – a felesége holléte miatt, Calebet pedig még inkább elöntötte a tehetetlen indulat, ahogy ezt realizálta.
Ez a féreg nem attól tart, hogy Anabelle a törmelék alatt lehet, attól retteg, hogy a felesége mit fog reagálni az igazságra! Ez a rohadék tetű még most is önzően csak magára gondol!

Caleb legszívesebben arcul köpte volna az előtte álló férfit, de a szíve közben kelletlenül és fájdalmasan lecsúszott a gyomrába. Akármi is legyen az apja félelmének gyökere, nem számított már semmit. Ha Anabelle ott van mellettük a tégladarabok alatt, mindennek vége. Ha a nő meghalt, akkor teljes joggal ütheti meg vagy verheti agyon őt a saját apja.
Caleb hiába állta szilárdan a férfi tekintetét, nem tudta, hogy mit válaszolhatna a kérdésére, amitől ne érezné magát egy még nagyobb semmirekellőnek. A szeme sarkából látta, hogy Mich és Gordon feszült figyelemmel követik minden rezdülését, szinte készenlétben állva, ha közbe kell avatkozniuk.
Mich pedig úgy döntött, hogy azt a pillanatot választja a közbeavatkozásra: pimaszul és arroganciától telve lépett közelebb, és Calebnek ideje sem maradt megállítania őt.

– Caleb nem tett a feleségével semmit, Anabelle nincs az épületben! – jelentette ki határozottan, miközben még közelebb lépett Christianhoz. – Valószínűleg éppen a válópert nyújtja be, miután megtudta, hogy maga mekkora egy visszataszító aljas féreg volt a házasságukban!

– Michel, ne avatkozz ebbe bele! – szólt rá Caleb élesen, Mich azonban rá sem hederített.

– Engedje el Calebet! Ha valakit kérdőre akar vonni, akkor inkább nézzen tükörbe és beszélgessen el a saját lelkiismeretével! – Mich felemelte a hangját, és habár több mint egy fejjel alacsonyabb volt Christiannál, nem ijesztette meg a férfi kiállása. Láthatólag teljesen felhergelte magát a férfi jelenlététől. – Miféle kegyetlen szörnyeteg hagyja azt, hogy az egyik fia a Keleti mocskában nőjön fel, miközben a másiknak meg megad mindent? Hogy volt képes erre? Tudja, hogy milyen fájdalmat okozott mindkét fiának?

– Fogd már be a szádat, Mich! – Caleb villámló tekintettel nézett a fiúra, ugyanakkor a szíve olyan hevesen dobogott, hogy majdnem kiszakadt a mellkasából. A fiú már megint kiállt érte, mint ahogy mindig is kiállt, pedig ez egyáltalán nem az ő harca volt. Mich csak fújtatva és dölyfösen állta a tekintetét és határozottan keresztbefonta a karját, ezzel egyértelművé téve, hogy nem fog meghátrálni, akármi is történjen.