Fehér nyakkendő

16. Izzó hógömbök

Johan Sieger egy igazi karrierista férfi volt. Rendkívüli mód értett a pénzcsináláshoz és az üzlethez, viszont annál kevésbé az emberekhez és az érzelmekhez. Utóbbi, ami azt illeti eléggé meg is viselte a környezetét, jobban mondva a családját.

Dwight egész fiatalon hozzászokott, hogy apjának nincs sok ideje foglalkozni vele: voltak ezerszer fontosabb dolgai annál, mint hogy kimenjen a fiával focizni, vagy meghallgassa az első pubertáskori problémákat, esetleg csak úgy beszélgessen vele. Dwight megértette, hogy a felnőttek világa szörnyen bonyolult és apjának épp elég dolga van nélküle is. Valahonnan elő kellett teremteni a pénzt, amiből fenn tudták tartani a hatalmas nagy kastélyt, amiből Dwight vadonatúj ruhákat és játékokat kapott hetente.

Ezt a fiú mind megértette.

Azt viszont soha nem tudta felfogni, hogy amikor apja mégis szakított rá egy kis időt, akkor miért viselkedett vele úgy, ahogy.

Johan a legelejétől fogva kemény elvárásokat tűzött ki Dwighttal szemben. Elvárta, hogy a fia legyen a legjobb tanuló az iskolában, elvárta, hogy ő nyerjen meg minden tanulmányi versenyt, elvárta, hogy ő legyen a legműveltebb a többi perfectus kölyök között. És még lehetne folytatni a sort, hogy Johan mi mindent várt el a fiától, aki igyekezett is mindig mindennek megfelelni. Igyekezett, mivel szeretett volna büszkeséget látni apja szemében, hisz olyan keveset tudtak együtt lenni, szerette volna, ha legalább ezekben a ritka momentumokban az apja elégedett vele. Ő tényleg igyekezett... Legalább is egy darabig.

Dwight számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem tud az a tökéletes gyerek lenni, akit apja szeretne a fiának tudni. Az egész helyzetet pedig tovább nehezítette, hogy Johan nem titkolta elégedetlenségét egy percig sem. Amikor csak lehetett, tett valami lenéző vagy sértő megjegyzést, és Dwight az évek során egyre inkább úgy érezte, hogy egy mély szakadék kezd kialakulni közte és az apja között.

Az egyik télen – legalábbis hónap szerint tél volt Phoebusban – Johan külföldön volt a munkája miatt, akárcsak általában. Lassan fél éve nem volt otthon, de úgy tűnt, hogy karácsonyra mégis haza tud jönni. Dwight szégyellte magát, hogy a gondolat inkább lehangolta, minthogy lázba hozta volna. Tizenöt éves kamasz volt, és tökéletesen jól érezte magát az apja nélkül. Habár ezt senkinek nem merte megmondani a családból, habár sejtette, hogy Adriana hasonlóan érez, mint ő. Mégis bűntudata támadt az érzései miatt, és ezt csak a legjobb barátjával, Michsel merte megosztani.

– Ugyan már, Dwy, ne legyen bűntudatod miatta. Tudjuk jól, hogy az apád egy hajcsár. – Mich tisztában volt vele, hogy Dwight apja mennyire kellemetlen férfi és soha nem is próbálta titkolni véleményét barátja előtt. – Viszont nincs miért aggódnod. Remek jegyeid vannak, a kórussal is szép eredményeket értetek el. Büszke lehet rád! – Mich szürkészöld szemei csillogtak az elismeréstől, Dwight pedig továbbra is borús arckifejezéssel meredt maga elé, habár nagyon jólesett neki, amit a másik mondott.

– Köszi, hogy ezt mondod, de te nem ismered apát. Meg fog alázni, totál be fog égetni mindenki előtt!

– Dehogy fog! Mi lenne, ha előadnád neki azt a zongorás számot? Biztos tetszeni fog neki, hogy mennyit fejlődtél!

– Hát, nem is tudom...

Dwight tényleg rengeteget fejlődött, habár ez köszönhető volt a Phoebus-i Énekkarnak, ahol az éneklés mellett egyre többet tanult zongorázni is. Eddig is konyított valamennyit a dologhoz, de az utóbbi félévben kifejezetten sokat fejlődött. Ő tényleg szerette volna megmutatni apjának, de félt, hogy ismét csalódott arckifejezést fog kapni.

Mich mintha érezte volna aggodalmát, bátorítóan megérintette a vállát.

– Ha nem fog neki tetszeni, akkor megmondom neki, hogy ő a legnagyobb botfülű a világon! – Dwight elmosolyodott a fiú ajánlatán, tényleg neki volt a legjobb barátja a Földön. Még ha tisztában is volt vele, hogy Michnek csak a szája nagy.