I Could Save You(Jiminff)

Harmadik

Mégis mibe keveredtem? Sose kerültem még ilyen szoros és éles helyzetbe, mindig is a jó kislány voltam, erre két perc alatt sikerül egy rendőrségi ügyet csinálnom magamnak. A francba is, minek kellett Jiminnek itthon maradnia?! Már a rendőrségi villogót láttam magam előtt, Jiwoo csalódott es szomorú arcát, s a bírósági tárgyalást, amikor kintről megszólalt valaki.
- Jimin! – kiáltotta. – Jimin, jól vagy? – kezdett kopogtatni az ajtón. Rémülten néztünk össze Jiminnel, aki mutogatni kezdte, hogy engedjem el. Összehúzott szemöldökkel agyaltam, hogy mit tegyek, azonban csak egy lehetőségem maradt, mert ha az a valaki benyit, mindennek vége.
- De akkor nem mondod el, hogy itt vagyok – szögeztem le suttogva, mire határozottan bólintott, én pedig óvatosan elengedtem száját.
- Jól vagyok, hyung! – kiáltotta ki. – Csak egy kis gyomorrontás!
- Mostanság sok gyomorrontásod van, Jiminie – szólt aggódva „hyung” a másik oldalról. Jimin nagyot sóhajtott alattam, minek következtében lifteztem egyet, s vártam, hogy elmúljon a veszély. – Majd elmegyünk az ügyeletre, jó?
- Rendben, hyung – válaszolta Jimin, s miután elhalkultak „hyung” léptei, én is nagyot sóhajtottam, majd Jiminre néztem, akinek egy kis pír szökött arcába, s nem szívesen nézett szemembe. Igazából eléggé meglepődtem, mert egy idolról azt gondolná az ember, hogy egy ilyen helyzetet megpróbálna kihasználni, de Jimin nem. Ő szégyenlős volt. – Most már leszállhatsz rólam – szólalt meg rekedt hangon. – Elment Namjoon hyung – próbált rám nézni, mire nekem is leesett, hogy mégis milyen pózban ültem rajta. Valójában nekem is majdnem pír szokott arcomba, de inkább izgalmasnak találtam, még akkor is, ha Jimin volt az az egy idol, akit mindennél jobban gyűlöltem.
Lemásztam öléből, s a falhoz kúszva átkaroltam a lábaim, Jimin pedig szintén. Lehunyta szemeit, s a csempének döntötte fejét.
- Nézd – szólalt meg végül, s máris magabiztosabbnak tűnt. – Alkut ajánlok – nézett szemeimbe.
- Milyen alkut?
- Ha kitörlöd a képeket, és soha nem mondod el senkinek, amit itt láttál, akkor én sem jelentelek fel magánlaksértésért, kukkolásért, és emberiszabadságjogsértésért – magyarázta, mire majdnem rávágtam, hogy nincsenek is képeim, de akkor viszont tényleg a rendőrségen kötöttem volna ki. Így csak bólintottam, mire Jimin felállt a kőről, s kimosta a mosdónál száját.
Ahogy végignéztem csőnadrágba és egy laza vékony pólóba bújtatott testén, már valahogy mindent értettem. Hiába eszel, ha aztán kihányod magadból...valószínűleg reggelizett előtte, s mikor elment a Bangtan, mindent kiadott magából. Szörnyű érzéssel töltött el belegondolni, hogy mi történik Jiminnel most. Az is, hogy a Bangtan nem hibás ebben, hiszen nem tudják, hogy mit csinál Jimin, amíg nincsenek itthon. Senki nem tud erről, csak...én. Azonban nem mondhattam semmit neki. Nem az én gondom, vagy dolgom volt, így miután eljátszottam, hogy kitöröltem a képeket a fényképezőgépből, egy szó nélkül másztam ki ott, ahol bejöttem, s az autómba beülve egy hatalmasat vágtam a kormányra. A nagy semmiért kerültem majdnem a rendőrségre, s még csak felhasználható anyagom sincs, képek híján meg senki nem fog hinni nekem.
- Remek – sziszegtem. – Annyi eszed van, YeEun! – vágtam még egyet a kormányra, s az ablakra könyökölve gondoltam vissza a pár perccel azelőtti eseményekre. Tény, hogy gyűlölöm Jimint azért, amit csinál, hogy magára vonja a figyelmet ezzel a játékkal, de amikor a vécé felett támaszkodott, hogy kellemesebben érezze magát a testében, s mindent kihányt magából, kissé mintha fejbevágtak volna. Jimin sápadt, erőtlen, összetört és még sorolhatnám...ha így folytatja, kórházba fog kerülni, és abba kell hagynia azt az életet, amit él. Mert egyszer nem fogja tovább bírni tápanyagok nélkül, az ő raktárjai is kifogynak, s ahogy elnézem, nem sok idő kell már neki. Jimin más...élőben, a problémájában hemperegve, mint az újságban. Jimin egyszerűen csak egy védtelen fiú, akinek sürgős segítségre van szüksége.
- De ez nem rád tartozik, YeEun, te csak egy újságíró vagy, akinek meg kell mentenie a lapját! – szögeztem le magamnak, s lassan elhajtottam a ház elől.
Viszont otthon nem akartam, hogy Jiwoo aggódjon értem, vagy hogy baj okozzon az információval, amit megtudtam, ezért nem mondtam el neki semmit, csak annyit, mint minden nap. Hogy megint üres a tabletem. Már valahogyan hozzá szoktam a szomorú és csalódott ábrázatához, azonban a bűntudatom nagyobb lett.
- Jiwoo – szólítottam meg, miközben a vacsit dobta össze a tűzhelynél.
- Hm? – fordult egy kicsit felém. Fogalmam sem volt, miért teszem ezt, de egyszerűen kijött belőlem.
- Szerinted mi igaz abból, amit Jiminről írnak? – Jiwoo egy pillanatra megdermedt, majd teljesen rám nézett.
- Az én meglátásom az, hogy csak fel van fújva. Biztos vagyok benne, hogy az ügynökség kényszeríti diétára, és ezt kapja fel az egész világ – legyintett, s visszafordult. Elgondolkoztam mondandóján, s egy újabb kérdés csúszott ki számon.
- És mi van, ha tényleg beteg?
- Miért érdekel ez téged, YeEun? – fordult felém egy sunyi mosollyal. – Tán beleszerelmesedtél a híres Park Jiminbe, amíg őt figyelted? – kuncogott fel.
- Hé! Elment az eszed?! – háborodtam fel. – Elcseszte az újságunkat, hogy lennék belé szerelmes?!
Jiwoo hangosan nevetve tette az asztalra a vacsorát, majd ült le velem szembe, én pedig szemforgatva köszöntem meg az ételt, majd egész végig duzzogva csendben maradtam.
- Egyébként... – túrt bele vacsorájába Jiwoo – ...ha tényleg beteg, akkor nagy gázban van az a banda. Ha tényleg bulimiás és anorexiás, akkor biztos, hogy fel kell oszlaniuk egy időre, amíg meg nem gyógyul. Vagy lehet, hogy végleg – fejezte be, nekem pedig nagyot dobbant a szívem. Jimin igenis bulimiás és anorexiás, és egyedül én tudok róla...Aj, miért kell mindenbe belekeverednem?! – De igazán kétlem, hogy erről lenne szó. Jimin nem tűnik ilyen butának, és a banda többi tagja se. Biztos vagyok benne, hogy vigyáznak rá, és ez csak a BigHit hülyesége – legyintette le az egészet.
- BigHit? – kérdeztem vissza.
- A kiadójuk.
- Aha – nyújtottam el, azonban ez korántsem volt minden, amit gondoltam. Magam sem hittem el, de valami aggódásfélét éreztem a mellkasomban. Arról tudtam, hogy milyen híresek, hogy az egész világon ismertek, és hogy mekkora díjat hoztak haza Las Vegasból, de hogy ekkora problémák előtt álljanak...Magam sem értettem, hogy miért érdekel ez ennyire, de muszáj volt leállnom. Semmi közöm nincs a bandához, főleg nem az, hogy aggódjak értük. Ha feloszlanak, feloszlanak. Ha együtt maradnak, együtt maradnak. Én pedig valahogy megmentem az újságunkat.