I Could Save You(Jiminff)

Hetedik

Amint kiértem a parkolóba, nekitámaszkodtam az ajtónak, s vettem pár mély lélegzetet, majd Jimin szobájának ablakára néztem. Megint hülyét csináltam magamból a nagy semmiért, arról nem is beszélve, hogy most már az egész sajtó az én nyakamra fog járni, egyrészt, hogy ki vagyok, másrészt, hogy mióta dolgozik velem a BigHit. És mindezt miért? A nagy semmiért. Park Jimin nem kér a segítségemből, nem tudok rajta segíteni, akármennyire is mardos az igazságérzetem, s a bűntudat, hogy nem mondom el a tagoknak Jimin bulimiáját. Nem tehettem, az már tényleg nem az én hatásköröm volt.
Felnézve a tiszta égre vettem még egy nagy levegőt, s elindultam haza, ahol egy ideges Jiwoo várt rám, s előadást tartott abból, hogy egy újságíró nem folyhat bele semmilyen ügybe sem, csak abba, amit ő csinál magának, aztán a végére megsajnált, ugyanis ő is tudta, mi fog következni. Telefon kikapcs napokig, négy zár a lakásunkra, s feketében járás. Nem válaszolhattam semmilyen feltett kérdésre, s nem adhattam interjút.
Azonban, amikor reggel felkeltem, egészen más fogadott, s egészen más kép alakult ki előttem az életem folytatásáról.

„A késő este kórházba visszatérő Park Jimin ma reggelre eltűnt...”

Egyből tárcsáztam Jiwoot, de ki volt kapcsolva, s már otthon sem volt. Kómás fejjel kezdtem el készülődni, meg kávét főzni, s fél óra alatt el is készültem, majd egyenes a kiadóhoz hajtottam. Az emeletig rohantam, s berontottam Jiwoo irodájába, ahol...nem csak Jiwoo volt. Ott volt Lee Kang igazgatóúr is.
Jiwoo boldogan nézett vissza rám, ugyanakkor Mr. Lee már kevésbé. Kissé rendbe szedtem magam, a hajam össze vissza állt a futástól, s megköszörültem torkom.
- Jó reggelt, Oh kisasszony – köszöntött visszafogottan az igazgató, mire meghajoltam, s közelebb lépkedtem.
- Jó reggelt, Mr. Lee – motyogtam.
- Jó, hogy jössz YeEun-ah, nagyon jó híreink vannak – vigyorgott Jiwoo. – A tegnapi akcióddal megmentetted az újságot – jelentette be, én pedig nem értettem, hogy ennek miért nem tudok örülni.
- Igen, és vállalok minden felelősséget a médiával kapcsolatban, biztosan nagyon sokan zavarnak már most – vont vállat Mr. Lee, s igazából igazán hálás voltam ezért.
- Köszönöm – hajtottam le fejem.
- Szóval nem kell többet Jimin után kutakodnod, végre visszajöhetsz a munkánkba – mesélte izgatottan Jiwoo, én pedig alig bírtam egy kis mosolyt kierőltetni magamból, ugyanakkor leesett, hogy Jiwoo valószínűleg nem tud Jiminről, így indultam volna tovább.
- Ez remek hír, Jiwoo, de én... – mutattam az ajtóra.
- Oh, most jut eszembe, lenne egy kis dolgunk mára, hogy végre itt vagy – kapott fejéhez, majd Mr. Lee elköszönt tőlünk, s el is tűnt.
- Milyen dolog? – kérdeztem félve, ugyanis szerettem volna végre elindulni Jimin keresésére, s azt is tudtam, hol keressem.
Abból a dologból egy hatalmas nagy papírmunka lett, ami egészen este hat óráig eltartott. Minden órában azt hittem, hogy agyonverem magam, amiért az újságírást választottam, de amikor végre, az utolsó papír is a helyére került, mint akit puskából lőttek ki, úgy indultam a Banpo-hídhoz. Az ok pedig, amiért oda indultam, mert én is sokat járok oda, ha nem akarok senkivel se találkozni. Valójában nem fűztem nagy reményeket Jimin megtalálására, de egy próbát megért.
Hatalmas forgalom volt, alig bírtam leparkolni, de a végén már az se érdekelt, hogy a fűre álltam, csak menni akartam. A partra lefutva először szétnéztem, de az épp lemenő nap nem sok fényt nyújtott, így elkezdtem körbejárni az egész talapzatot, s amikor nem láttam senkit és semmit, átvezettem a másik oldalra, ahol szintén parkolót kellett vadásznom, de amikor megpillantottam a rózsaszín fejtetőt, egy hatalmas sóhaj szakadt fel tüdőmből.
Aztán az a fejtető egyik pillanatról a másikra összerogyott, akár egy rongybaba. Kikerekedett szemekkel és fülben dobogó szívvel futottam le a kis emelkedőn, s térdeltem le Jimin mellé, aki úgy feküdt, mintha csak aludna.
- Jimin! Jimin, hallasz? – ráztam meg vállát, majd megmozgattam fejét, s végül felé hajolva hallgattam orrának szuszogását, ami nem mellesleg olyan volt, mint egy nyuszié, de legalább lélegzett. – Fogadni mernék, hogy egész nap egy falatot se ettél. Miért kell ezt csinálnod magaddal? – kérdeztem tőle, hiába nem válaszolt. – És a legfontosabb, hogy miért aggódok ennyire érted? – Megráztam fejem, majd felültettem, s megpróbáltam a kezembe venni, amikor mozogni kezdett. Kezét a nyakamra tette, s belebújt pulcsim rosszul álló kapucnijába.
- Puha – motyogta, mint egy kisgyerek, én pedig nem tudtam elhinni, hogy ez ugyanaz a fiú, mint akivel egy napja még veszekedtem. Még jobban mocorgott, minek következtében lemászott ölemből, s megállt előttem. Érdeklődve figyeltem, úgy hatott, mintha alvajáró lenne.
Résnyire nyitva szemét nézett rám, majd becsukta, s a lehető legszélesebben elmosolyodott. Fogalmam sem volt, mi történik éppen, de kezdett nagyon bizarrá válni, így inkább megpróbáltam elindulni vele, miközben óvatosan a nyakamba raktam kezét, nehogy fájjon neki a másik. Engedelmesen, bár elég bizonytalanul pakolta apró lábait, én pedig valahogy jól éreztem magam, amiért nem kellett erre veszekedéssel rábírni.
Nem tudtam visszavinni a dormba, ugyanis képtelen volt egyedül a lábán járni, így nekem kellett volna betámogatnom, amit nem akartam, hiszen sikerült egyszerűen leráznom minden Bangtannal kapcsolatos embert, a másik pedig, hogyha harmadjára is kórházba került volna, annak nem éppen lett volna fényes vége, illetve elkezdtek volna gyanakodni Jimin alultápláltságának okára. Így nem a dormba, és nem hozzánk vittem, hanem hozzám. A tengerparti nyaralóba, ami az egyetlen megmaradt érték a szüleimtől. Igaz, kis kipofozásra vár éppen, s úgy fél éve nem is voltam itt, de a célnak megfelel: kissé rendbeszedni Jimint.
Miután leparkoltam a füvel benőtt parkolóra, hátrapillantottam a hátsó ülésen fekvő Jiminre, aki továbbra is mélyen aludt, száját egy picit elnyitva. Valószínűleg a kimerültségtől, s az alultápláltságtól dőlt ki így, ezért sem vittem be a kórházba.
Sikeresen kiszedtem az autóból, s örültem, hogy tudott egy kicsit a saját lábán járni, így csak félig szakadtam bele a cipelésébe, s miután előszenvedtem a nyaraló kulcsait és beértem az ajtón, első dolgom volt Jimint a legközelebbi szobába fektetni. Úgy feküdt végig az ágyon, mint akit kiütöttek, de nem sokkal később összehúzta magát, s magzatpózban szuszogott tovább.
- Hihetetlen vagy – ráztam fejem nevetve, majd odakaptam fejem az ágy mellett koppanó méregdrága telefonra.
Hát persze.
Gondterhelten vettem fel, s minden reményemet beletéve nyomtam meg a feloldógombot, de a telefon nem jelzett semmit. Még egyszer megnyomtam, szintén semmi, így nyugodtan engedtem ki a bent tartott levegőt, ugyanis így nem érik el Jimint, ami nagyon jó, és ha szerencsénk van, a valószínűleg benne lévő nyomkövető sem jelez ki semmit.
Így teljesen nyugodtan mentem ki a konyhába, ugyanis úgy emlékeztem, van még dobozos ramen a szekrényekben, s mikor megtaláltam, egyből össze is dobtam magamnak, mikor pedig végeztem, elindultam fürödni, de előtte ránéztem Jiminre, aki ugyanolyan testhelyzetben feküdt, kivéve, hogy haja és ingje nedves volt az izzadtságból.